Fényképes beszámoló az Együtt megyünk! találkozóról

A Gyerünk, anyukám! eddigi legkülönlegesebb programja, a 3x8 hetes Együtt megyünk! a második szakaszába lépett. Az első 8 hetes etap végefelé személyesen is sikerült találkoznunk a programozókkal Szentendrén, ahol egy igencsak eseménydús fél napot töltöttünk el együtt. 

Borzasztóan izgultunk, hogy hányan leszünk, milyen lesz a hangulat, milyen lesz a program, de már rögtön a megérkezésnél kiderült, hogy semmi félnivalónk nincs. Volt, aki egyedül jött, volt, akit a családja is elkísért és volt, aki már a csapattársaival összeszervezkedve érkezett. 

Miután összeverődött a csapat és mindenki felcímkézte magát, következett az első programpont, egy laza bemelegítő torna Nórival, aminek a végén a társaság még a közösségben éppen cirkáló 30 jumping jack kihívást is lenyomta. Hangosan számoltunk és ugráltunk, a végén alaposan megtapsoltuk és vállon veregettük magunkat és egymást, szerintem ez volt az a pont, ahol feloldódott minden gátlás és feszültség.

Izgatottan toporogva vártuk, hogy ezek után mivel készült nekünk a helyszín főszervezője, Balázs. Úgy érzem, hálás közönsége voltunk, két percen belül mindenki szakadt a nevetéstől, amikor elkezdte felvázolni az első játék szabályait. Az Alma és a Körte csapat csatába szállt hát a gumitőgyért, röhögve-visítva vívtunk az egy pontokért, miközben estünk, keltünk és vetődtünk. Persze, amikor Balázs öt perccel korábban közölte, hogy "amikor majd vetődünk", mindenki fölényesen vigyorogva konstatálta, hogy ő nem tudta, hogy milyen buliba érkezett, az anyák nem vetődnek, hanem kulturáltan megoldják a problémákat. Mint később kiderült, mégis mi tudtuk rosszul, hogy ez milyen buli lesz. :)

Úgy gondoltuk, ennél sportosabb feladatunk már nem lesz, ezt a hangulatot nem lehet fokozni, de ismét csak tévedtünk. A következő játékban nehezedett a helyzet, Alma, Körte és Barack csoportra bomlottunk és egy olyan sprintelős, plüssállatot karikából ki-bepakolós, egymás csapatától elcsenős őrület következett, amelynek során még több izzadságcsepp gördült le a homlokokról és még több nadrág piszkolódott be. Kész szerencse, hogy szóltunk, hogy senki se báli ruhában érkezzen.

A harmadik feladat volt a hab a tortán, ha jól emlékszem, itt már a kabátokat is ledobtuk. A Sapkás és Sapkátlan csapat olyan szintű stratégiai csatát vívott három neonszínű gumilabdáért, amihez képest a Pál utcaiak és a Vörösingesek ütközete semmiségnek tűnik. Persze, csak miután megértettük a szabályokat. Mármint azt hittük, hogy megértettük, mert Balázs úgy 30 másodperc után állította le a játékot mondván, hogy tudja ő, hogy ez nehéz feladat, hiszen ötödik osztályosokkal szokta játszani. Akkor menjünk át a szabályokon még egyszer. Meg még egyszer. A végén elengedte a dolgot és hagyott minket játszani. :)

A játék végeztével három csapatra oszolva elindultunk kincset keresni. Patakon át, botokat gyűjtve, fatörzsre mászva, kőtornyot építve, sáros ösvényen, barlang mélyére. Nem viccelek, a kincsesláda fölött még denevér is lógott. Igazi, élő, alvó. A slusszpoén az volt, amikor a visszafelé úton kikapcsoltuk a zseblámpákat és telefonokat és összekapaszkodva, sötétben botorkáltunk ki a barlangból.

Ezek után nem maradt más hátra, mint befalni a kenyérlángost, ami ebédre készült, de mivel nem szeretném az eddig látott idillt lerombolni, tömjük a fejünket képeket már nem mutatok. :)

Istenien éreztük magunkat, felvillanyozódtunk, feltöltődtünk és alaposan elfáradtunk. A remek hangulat mellett pedig meg kell említenem, hogy milyen szívet melengető látvány volt az a rengeteg apuka, aki hordozva, babakocsit tologatva, gyereket kirándultatva lehetővé tette, hogy mi kikapcsolódjunk egy kicsit. Ezúton is köszönjük, reméljük, legközelebb is vállaljátok! ;) Mert hogy lesz legközelebb, abban már a helyszínen megegyeztünk!