Gyerünk Anyukám! az Ultrabalatonon

Élménybeszámoló a 10 fős Gyerünk Anyukám futócsapattól, akik közösen teljesítették a 221 kilométeres Ultrabalatont!

Gratulálunk, csajok (és persze kísérő pasik), szuperek vagytok!

Hogy hogyan is kezdődött ez a történet, azt Kata, a csapat megbízott kapitánya meséli el.

Tavaly egy meleg májusi napon, amikor “kemény” egy éve már rendszeresen futottam a Gyerünk Anyukám Futóklubbal, gondoltunk páran egy merészet és beneveztünk az Ultra Tisza-tó versenyre (111 km a Tisza-tónál), mert 10 fős csapatoknak még volt egyenes továbbjutás az UB-ra. Egyikünk sem futott azelőtt ennyit, sem váltóban, sem ilyen hosszan, sem 40 fokban. De hát anyák vagyunk, nekünk az a szupererőnk, hogy bármit megoldunk. :)

Az UTT-n kipróbáltuk magunkat “kicsiben” és bár a csapat részben változott, lelkesen kezdtük el a felkészülést az UB-ra. Valaki tervvel, valaki anélkül, többen félmaratoni célokkal.

Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy csapatkapitányként végigvezessem őket egy úton, ami a logisztikai tervezésen át, az egyéni igények figyelembevételével és a praktikus tapasztalat-megosztásokkal együtt mindent magában foglalt. Nagyon figyeltem arra, hogy ez olyan legyen, mint egy nagy gyümölcsöskosár, mindenki válassza a kedvére való falatot. Éjszakánként bújtam a Szent excelt (ahogy Móni nevezi), vagy 20-szor átterveztem a beosztást. Csak a közös célunk számított: szintidőn belül beérni életünk első UB-ján. És ez maradéktalanul sikerült is: 23:54:19-es idővel, két órát faragva a tervezett időből.

10 fantasztikus nő - akiket összesen 20 gyerek,  szerető a férj, társ és család vár otthon, - képes volt minden héten futócipőt húzni (igen, télen is, esőben is, hóban-fagyban és szélben is) és felkészült egy olyan távra, amit előtte sosem futott. Le a kalappal előttetek! Köszönöm nektek és csodás férjeinknek, hogy elkísértek minket biciklin, autón, vagy éppen tartották otthon a frontot. Még sok hasonló élményt nektek, bármire képesek vagytok!

                                   

És álljon itt minden csapattag élménybeszámolója úgy, ahogyan ők érezték és megírták: 221 kilométer és 24 óra története 10 nő szemszögéből, 10 hosszabb-rövidebb sztoriban, amit érdemes elolvasni.

1.

"Az UB olyan volt nekem, mint Ariadné fonala, amit hónapokon keresztül szorongattam. Én vagyok az, aki tavaly az UTT-n, majd szeptemberben egy félmaratoni váltón rosszul lettem - emiatt elment a kedvem a futástól, de leginkább a versenyzéstől. Ellötyögtem heti 2-3-szor, de semmi vágyam nem volt egy újabb megmérettetésre. Persze ez is csak addig tartott, míg Kata, rákérdezett, hogy nem akarnék-e mégis..., csak most az egyszer, egy rövidet, amennyit vállalok... Szóval, Ariadné fonala a kezemben, edzésterv elő, önvizsgálat és döntés: becsülettel felkészülök a félmaratonra, hogy biztosan menjen az UB. Így történt, hogy májusra 430 km-t edzettem össze, elindultam és rosszullét nélkül végigdöcögtem az első félmaratonomon. Majd már egy hangyányival kevesebb pánikkal, biztonságos tempóval ellassúztam a déli, számomra igencsak meleg szakaszomat Balatongyörök és Gyenesdiás között. A pihenő időnkben hatalmasat ettünk, és beszélgettünk a csajokkal; így merült fel, hogy Réka még szeretne szakaszt, méltón búcsúztatni a versenyzéseket jó pár hónapra, én meg szeretném versenyhelyzet nélkül, csak az élményért lefutni a következő szakaszomat. Tehát feleztünk: lefuttottam a Földvár-Zamárdi szakaszt, átadtam Rékának az órát, és futottam tovább mögötte, egészen Széplakig. Végig láttam a hátát, és tudtam, így lett kerek a mi történetünk. Igazi örömfutás volt mindkettőnknek. Utána már csak a férjem vitt minket vissza a szállásra, aki nagyon büszke volt magára, hogy a nap közepére felismerte, és a nevüket is tudta a csajoknak, akiket szállított. Teljes 2 órás alvás, evés-ivás, szárazon pihenés után, mehettünk a befutóra, ahol a rádöbbentünk a fene jó dolgunkra, és bekísértük az elázott társainkat a célvonalon.  Hálás vagyok, azért, hogy volt ez a fonál, ami hónapokon keresztül hóban, fagyban, rendszeresen kivezetett az útra és edzhettem. Gyönyörű az eredmény, amit alig érzek magaménak, de az a 6 hónap ami ide vezetett, és a társak, akiket ezalatt kaptam igazi ajándék.” - Zsófi

2.

"5:15 közös rajt. Nem vagyok egy korán kelő típus, de már az előtte lévő éjszakát is éber kómában aludtam végig, és 4:28-kor kipattant a szemem, pedig 4:30-ra állítottam az órát. Fáradtnak szerencsére mindenki épp elég fáradt volt, olyannyira, hogy a magunkon való röhögésben már fel is ébredtem. Vissza a szállásra, próbálkozok aludni egy rövid reggeli után, de már bizeg a telefon, hogy Kata mennyivel gyorsabb a tervezettnél… Hát mondom, ha Kata ennyivel, akkor az egész 1. kocsi pörögni fog, jajj-jajj melyik gatyát vegyem fel, én leszek a 2. kocsiban az első… Szerencsére időben odaértünk.

Az első szakaszom Zánka-Kővágóörs, 9,2km. Zsolt mellettem a bicajon ébredezik, és én is úgy érzem magam, mint egy marionett bábu. 3 km után éreztem, hogy összeállt a mozgásom, felébredtek a végtagjaim, a testem. Innentől csak élveztem az árvalányhajas dombokat. Váltás. Utána segíteni még 2 váltást, közben betolni egy zseniálisan finom burgert, fotózkodni az Ultrabalaton feliratnál. A mi kocsink is végez a távjaival. Egy nagy kajálás közösen és kis pihi Orsi ismerősénél, sajnos részemről alvás nélkül.

A második szakaszom Alsóbélatelep-Fonyódliget, 6,3 km. Kicsit már álmoskásan, de mint kiderült, még itt is tök jó idővel, kb. síkon, majdnem végig szép kilátással a Balcsira. Az első felében árnyék nélkül - locsoltam is magam 2x -, a második felében már fák közt.

A kocsink végigváltása után megint próbálkoztam alvással a leparkolt autóban, amikor fura hangokra lettem figyelmes. Ó, jajj, ne, jégeső?!? Egy futóversenyen??! Felülök. Farkasszemet nézek a motorháztetőn lévő nyesttel, és konstatálom, hogy ma már biztos nem fogok aludni. Na mindegy, tudtam, hogy az alvás része lesz számomra a legnehezebb, szóval estére, az utolsó szakaszra készültem zenékkel is.

A harmadik szakaszom Siófok 1-2, 10,1 km. Életem egyik legjobb futása volt, hiába voltam itt már baromira álmos. Végigfutni a kedvenc zenéimmel a nagy platánok alatt a kihalt városban szinte egyedül a kellemes hűsben. 2-3 helyen pár ember halkan(!) hajrázott - lévén éjfél körül járt ekkor. Nagyon hangulatos volt minden.

Váltás, aztán haza a többiekkel rögtön, és próbálkozni az alvással az adrenalin ellenére - egészen megint csak hajnali 4-ig, addigra már jöttek a hírek, hogy bizony meglesz 24 órán belül. És meg is lett! Míg mi már a szálláson voltunk, a többiek nagyot küzdöttek a fáradtság mellett a hatalmas viharral is. Visszaérkezve a célhoz mind izgatottan vártuk Orsit, a befutóembert.

Köszönöm a felejthetetlen élményt mindenkinek! Majd' 24 óra alatt, egy csapatban, 10 anyuka + 5 segítő apuka (bicajon, autóval), mindenki mindenkiért, összezárva 3 kocsiban, csak a 221 km-t szem előtt tartva. Le a kalappal csapatkapitányunk, Kata munkája előtt, akinek köszönhetjük, hogy az összes váltás rendben zajlott. Le a kalappal azok előtt, akik a viharban is tolták. Ilyen kevés alvással, ilyen sok röhögéssel se futottam még 26 km-t egy nap alatt!”   - Zsuzsa

3.

"Van az úgy, hogy az ember álmai keresztezik egymást. Így történt, hogy életem első Ultrabalatonját 15 hetes terhesen futottam. Az UB-t egy év céltudatos felkészülés előzte meg, úgy képzeltem, húzóember leszek a csapatban, 25 km körül terveztem futni, 6 perc / km átlaggal – ez természetesen babával már nem volt reális cél, és nyomasztott az is, hogy tudtam, a csapattagok féltenek még a lassú 10 km-rel is. Végül fantasztikus élmény lett a dologból: kényelmes boldogság a badacsonyi pincesoron, majd egy euforikus szemesi, partmenti naplemente, és végül Zsófi önzetlenségének hála, egy i-re pontot feltevős, fejlámpás éjszakai Zamárdi, összesen 15 km-t. Az izgatott toporgás, ahogy árgus szemmel figyeljük az érkezőt, és ahogy útjára engedjük az indulót, a Szomorú szamurájra bulizás a váltóponton, a diszkrét „gyerünk” a melletted elfutótól és az üvöltő hajrá az út mentén szurkolóktól, az autós útkeresés, az osztálykirándulás hangulat, a pittyegő messenger, hogy X beért – Y indul, a Balaton és annak minden gyönyöre, a tudat, hogy mi most ezt bizony megcsináljuk, együtt, felejthetetlenné tették ezt a napot. Az UB után csak megerősíteni tudom: az ultraváltó a kedvenc futó kategóriám!”   - Réka

4.

"Az én sztorim is úgy kezdődik, hogy 37 évig utáltam a futást, és nagyon nem is értettem ki az, aki ezzel kínozza magát, hogy a Balaton körül szaladgál. Aztán jött a tavaly tavaszi futóklub és hipp- hopp, az UTT GYA csapatban találtam magam. Életem meghatározó élménye volt. Bevallom, én nem fejlődtem olyan gyorsan, mint mások a futóklubban, még mindig 5 km körül futok, ezért is esett jól a felkérés, hogy Kata számít rám az UB-n. Elmondhatatlan érzés egy ilyen csapat tagjának lenni! Hálás vagyok érte, hálás vagyok értetek! A szakaszomon voltak mélypontok, leküldtek a pincébe, ahol rohantam, a pulzusom nagyon hamar elszállt, aztán a telefonom és a fülhallgatóm nem akarta az igazat, ez kihatott az első két szakaszom eredményére, szétestem. Este 11-re egy kis, 2 km-es szakasz maradt, amit majdnem visszaadtam. Féltem, milyen lesz, jöttek is a tünetek - de ez volt számomra az igazi győzelem, hogy legyőztem a pánikot, a kisördögöt, és végül a legboldogabb, balzsamos éjjeli futással zártam a rám kiosztott részt! Hálás vagyok, hogy az úton a férjem is velem lehetett, autós kísérőként, hiszem, hogy az ő támogatása nélkül most nem lennék itt. Köszönöm, hogy ilyen nyúlfarknyi szakaszokkal is itt lehettem!”  - Gabriella

5.

“Ultrabalaton: a verseny, ahol lelked egy darabját otthagyod, hogy újra és újra visszamenj megkeresni. Megcsináltuk! Most már érzem a súlyát, de vasárnap reggel semmit sem jelentett, az utolsó szakaszomon megvívtam a démonjaimmal (kialvatlanság, miért kellett kiszállnom a meleg autóból, egy félmaraton van már a lábamban, mindenem vizes, hideg van, fúj a szél, rengeteg a pocsolya, IT szalag gyulladás, miért ilyen baromi hosszú a Tagore sétány), így a célba teljesen kilúgozva érkeztem, és üresen csengett minden. Ott, ha nem egy csapat tagja vagyok, az utolsó 5 km-en már biztosan sétálok, így azonban a ködön át az derengett, hogy húzzuk be 24 óra alá, bár akkor már nem tudtam kiszámolni, hogy ez reális-e. De volt előtte 22 feledhetetlen óra is.  Szombat reggel napfelkeltében "megmásztam" a verseny legmeredekebb részét Vászolyba, végig futva, kerülgetve a gyaloglókat és a bringát tolókat és borzasztóan büszke voltam magamra, majd legurultam Dörgicsére, délután pedig a déli part szerintem egyik leghosszabb településén futottam, majd a hajnali vihar után elindultam a befutóra. Próbáltam segíteni Katának a szervezésben, így egész nap vele izgultam a csapatért, hogy mindenkinek sikerüljön teljesíteni a vállalt távot, és együtt örültünk, amikor valaki beért.  A csapaton belül fantasztikus kis csapatunk lett Kata és Móni (akinek nem lehetek elég hálás, hogy végül részt vállalt az éjszakából) és a fiúk, akik segítettek abban, hogy biztonságban legyünk futás közben, illetve, hogy biztosan eljussunk egyik helyről a másikra. Rengeteget nevettünk, és az éjszaka folyamán egyre szürreálisabb lett minden. Tanulság (mert az mindig van): sokkal tudatosabbnak kell lennem sok dologban, az étkezést és frissítés maximálisan elszúrtam, ezt legközelebb pontosan meg kell tervezni, mert olyan sok dolog történt, hogy elfelejtettem enni, illetve mentálisan készülni kell arra, hogy mit jelent újra és újra elindulni futni úgy, hogy egyre több km van a lábadban. Jövőre, együtt, ugyanitt, lélekben felkészülten arra, ami várhat ránk.” - Orsi

 

6.

"Az utolsó pillantban (kb. 2-3 héttel az UB előtt) csöppentem bele a csapatba "beugró emberként" egy lesérült anyuka helyére. A felkészüléssel nem volt gond, edzésben voltam, mivel előtte nem sokkal futottam az első félmaratonomat. (Egyébként mindig is nagy álmom volt az UB, csak mikor jelentkezni kellett, lemaradtam.)
Két szakaszom volt. Az első 10,5 km Badacsonytördemictól Balatongyörökig a déli órákban, napsütésben. Ez teljesen a tervezettnek megfelelően ment, sőt, még picit gyorsabban is futottam, mint szoktam. A másik szakaszom éjszakára/hajnalra esett: pont Balatonalmádiból indultam, ahol lakom! Ezt a futást még jobban is vártam, mint a napközbenit, aludni is alig tudtam, pedig lett volna rá lehetőségem, lévén a két etap között hazavonatoztam. Almádi-Alsóörs (8,5 km) nekem "hazai pálya", gyakran futok erre, de most nagy kihívás volt hajnali 2 és 3 között, sötétben és esőben! Érdekes módon az eső nem zavart és az sem, hogy már az első kilométeren pocsolyába léptem és beázott a cipőm. Lefutottam, mindannyian lefutottuk, megcsináltuk! Még ha hulla fáradt is voltam reggel a nem alvás miatt, és hajnalban szétáztam, pozitívan éltem meg, bulinak fogtam fel az egészet! Nagyon örülök, hogy így hirtelen belecsöppenve, részt vehettem az UB-n, és nagyszerű, jófej, kitartó  és kemény anyukákat ismertem meg!” - Anikó

7.

"Régóta bakancslistán volt az UB, de azt nem reméltem, hogy ennyire jó társasággal lesz lehetőségem részt venni rajta. GYA Nórinak hála 9 szuper anyukát ismerhettem meg, akik egytől egyig kivették a részüket a feladatból. Félmaratoni távot teljesítettem a kihívásból, ami önmagában is hatalmas élményt jelentett, de az a hangulat, amit a többiek lelkes jelenléte hozzátett, megfizethetetlen. Életre szóló élményt kaptam, rengeteg tapasztalatot szereztem, értékes ismeretségekre tettem szert. Köszönöm csapatkapitányunknak, a bringás kísérőknek, és 9 anyukatársamnak ezt a felejthetetlen hétvégét!

Magáról a futásról nehéz volt összeszednem a gondolataimat, mert alapvetően szeretek futás közben pár méterrel magam elé meredve a légzésemre koncentrálni, úgy meg túl sok inger nem ér. De a többiek élményeit olvasva elő-előjönnek azok az apróságok, amik összességében meghatározták a nagy egész érzését. Például az a fülledt meleg, amitől délután kettőkor vízben áztatva indultam futni, és amitől leégtem, és amitől Keszthelynél a hullámzó Balaton partjára kiérve tökéletesség-érzés fogott el. Aztán a sok engem előző "idegen", akik a trikóm feliratának köszönhetően  egytől egyig a nevemen  szólítva lelkesítettek. Az első ilyennél nagyon meglepődtem, de aztán határozottan élveztem a dolgot. Meg kell említenem Zsuzsi férjét, Zsoltot is, a bringás kísérőmet, aki ugyan kívülről szemlélve nem csinált semmi különöset, "csak a dolgát végezte", de azt zavarba ejtő profizmussal tette. Mindig tudta, mikor kéne a frissítés, mikor kezdhet beszélni, mikor hallgasson inkább. Amikor pedig a szakaszom vége előtt előre tekert a checkpointra, a többieknek jelezni, hogy érkezem, határozottan hiányozni kezdett, akkor éreztem igazán, mekkora motivátor volt addig. Aztán ott volt a fejlámpás szakasz, amire már kellemes hűvösödő időben került sor, ott már igazi futónak éreztem magam, sőt, számomra hihetetlen módon beszélgetni is képes voltam. Szuper érzés volt, hogy a többiek ott várnak a váltásnál, hogy értem izgulnak, hogy fontos, amit teszek, hogy hozzátehetek a nagy egészhez.

A futáson kívüli események pedig feltették a pontot az i-re. A közös utazás, a többiek bíztatása, az ebéd, a pihenés, a várakozás közötti dumálások tökéletessé tették a hétvége emlékét. Én többször is belekerültem abba a helyzetbe, hogy alvás helyett inkább beszélgettem, nem bántam meg, akkor ez esett jól. Emiatt azonban a hétköznapi helyzetekben a gondolkodásom belassult, mindig mindent kerestem, de nem találtam, otthagytam, elfelejtettem. Utólag jót mosolygok ezeken, ez is kellett a bulihangulathoz. Szeretnék máris visszamenni és újraélni az egészet! ” - Fruzsi

8.

"Hogy én megtehettem, hogy valóban csak pénteken érkezzek meg az UB-ra testben és nagyrészt még fejben is, hogy minden flottul ment, az nagyrészt Katanak volt köszönhető, hála érte, hogy ezt vállalta és profin megcsinálta. A "Szent Excel" a bibliánk lett  Péntek este utolsóként sikerült befutnom a szállásra. A kertben a sötétségben találkoztam Kata és Orsi férjével egy bemutatkozás erejéig, majd másnap hajnalban még szinte ismeretlenként ültem be melléjük. Feszengésre azonban nemigen volt idő, meg fáradtabb is voltam annál, hogy a kínos érzéseimmel legyek elfoglalva, már indultunk is, Kata rajtolt, fejben ott kellett lenni. Vacogtam a fáradtságtól, aminek nagy részét azért nem az előző éjjel okozta, eleve kimerulten futottam neki a hétvégének. Mire Dörgicsénél Orsi befutott, mégis 3 réteget vettem le magamról hirtelen, annyira szépen sütött a nap. Orsival a váltáskor annyira átéreztük a másik állapotát, hogy ez valami különös lendületet adott, ténylegesen is elkezdődött a nap. Csodálatos volt a reggel, kellemes az idő, gyönyörű a táj, mintha repültem volna Zánkáig, flow volt mind a 10,5 km. Balázs kísért biciklin, akivel előtte, ha két mondatot váltottam összesen, de ez csak az első fél órában volt fura, mire a futást befejeztem, összekovácsolódtunk.
A délutáni egy egészen más futás volt. Forró délutáni 7 km, már sík terepen. Volt benne kis gyötrődés, főleg tudatilag, hogy még előttünk az éjszaka, egyébként ugyanúgy szerettem ezt is. És hogy a váltópontra beérve Kata egy hatalmas lángossal fogadott, mintha a gondolatomat találta volna ki. Utána váltakozó összetételben izgultunk hol Orsiért, hol Katáért, és megint együtt volt a banda. Innentől egyértelműen fokozódott a hangulat, poén poént követett, pár óráig még jókedvünkben, azután már kínunkban nevettünk, de imádtam, hogy mind partnerek voltunk ebben. Fonyódi kilátó, siófoki McDonalds, aztán megjött az éjszaka, vele a didergés, aztán a villámok. A tervezetthez képest akkora előnyt hoztunk a nap folyamán, hogy negyed 2 helyett 3/4 12-kor kezdtem futni, ami lelkileg nagyon sokat adott. És így még az esőt is megúsztam (volna, ha nem futok tovább Katával). A rettegett éjjeli futásnál a váltásra valahogy sikerült kikecmeregnem a didergésből, ismét Balázzsal indultunk tovább. Élveztem, minden egyes percét. Soha nem futok zenével, mert szeretem a csendet, a gondolataimat, ráadásul tartok tőle, hogy a zene ritmusa kibillent a légzés és lépés ritmusomból, de azért egy éjféli elinduláshoz nem árt némi plusz. Ez a plusz volt a Republic: kedvem lett volna a számokat beleüvölteni az éjszakába, de a légzésem miatt azért nem mertem. A cipőm már délután elkezdte törni a lábam, és hamar éreztem, hogy ez most folytatódik, de nem törődtem vele. Illetve, mégis. Próbáltam szeretni a fájdalmat, mert egy ilyen éjszakai hosszún, amikor nemigen tudsz nézelődni, aztán kifogy a zene is, van ideje gondolkodni az embernek. Egyrészt arra gondoltam, hogy ha egyszer rászánnám magam egy maratonra, és nem a saját El Caminomnak idealizálnám meg, csak 42 km-nek tartanám, akkor tutira megkérném Balázst, hogy ő kísérjen. Nem tudom létezik-e nem jó kísérő, de Balázs egyszerűen tökéletes partner volt. Abszolút érezte, hogy mikor beszélgetnék, hogy mikor szeretnék csak magammal lenni, hogy mikor elég a zene, mikor mehet előre. Másrészt, bár eszem ágában nincs magam egyetlen nagy futóhoz se hasonlítani, de arra gondoltam, hogy nyilván nekik is fáj. Mondjuk nem csak egy kis seb, és nem csak 15-20 km után, de ők se szállnak ki az első nehezítő körülménynél. Tehát barátkoztam a fájdalommal, és bár már nagyon közeledett az eső, így mentem tovább Katával az első szakaszán, aztán kiálltam, mert tőle se akartam elvenni az élményt. A célba érve Orsival, fel sem fogtam még, hogy mekkora dolog volt ott lenni, megcsinálni. Innen messzebbről visszatekintve tűnik egyre nagyobbnak. És belegondolni, hogy ugyan mi voltunk ott a "legkisebbek", de mi már ott voltunk, a nagyobbak, nagyok, ultrák között... valami elementáris érzés.” - Móni

9.

"Hogy kerülök én ide? Egy éve még azt sem tudtam, hogy létezik olyan verseny, ahol körbe kell futni a Balatont. Az meg végképp nem merült fel bennem, hogy futok ott egy kört. Szóval nem, nem volt a bakancslistámon. Lehet, hogy túl rövid a bakancslistám, de velem folyton olyan jó dolgok történnek, amiket el sem képzeltem előtte! Például, hogy futni fogok. Egyáltalán. Életemben. Aztán hogy egy ilyen nagyszerű csapatban fogok futni! Hónapokig szorgosan készülve. Egymást támogatva, motiválva, 24 órán keresztül izgulva a társaimért. Aztán átdumálni az éjszakát és a reggelt, amikor már aludhatnánk. De ki akar aludni, amikor élete egyik legkülönösebb kalandjában vesz részt? Nekem ez olyan volt, mint Neil Armstrongnak a Holdra lépni. Csak fordítva: kis lépés az emberiségnek, hatalmas ugrás nekem!  Köszönöm, hogy rávettetek, hogy a részese lehettem, hogy futhattam veletek, értetek, hogy érezhettem az arcomon a napsütést, a bőrömön a verejtéket, számban a frissítő vizet, hogy az emelkedőn futva olyan békesség töltött el, mint az út mellett heverő szürkemarhákat, hogy a világ tökéletesen rendben volt ott és akkor (és azóta is)! A madarak csiripeltek, a patak csörgedezett a fák alatt, a Nap ragyogott az égen és igen, pont ilyen giccses volt, mint amilyennek írom, pedig a Balaton nem is látszott onnan, hiába futottam fel jó magasra. A futás öröme, a természet békéje, az érzés, hogy a csapatért teszem, leírhatatlan.  Tudtam, hogy biztonságban vagyok, mert ott volt mellettem a biciklis vigyázónk, Zsolt, aki pont akkor szólt mindig, amikor kellett és akkor volt csendben, amikor arra volt szükség. Akinek helyettem is volt egy kedves szava a kerítését festegető emberhez, mert én is szóltam volna, a falusi hangulat úgy kívánta, de nekem egyenletesen kellett szuszognom, aki rápirított a tetőről a futókat bámuló munkásokra, hogy inkább a dolgukkal törődjenek, aki előre tekert, hogy visszagurulva megmondja, már csak egy kicsit kell kitartani. Nélküle nem indulnék el máskor sem, persze, ha Zsuzsi legközelebb is "kölcsönadja". A megcsináltuk érzése, a hajnal derengése, az aludni nem hagyó izgatottság, a korgó gyomor és kavargó gondolatok még akkor sem hagytak pihenni, amikor már lehetett volna. Vissza kellett menni a Balatonhoz korán reggel Fruzsival, hogy lássuk, hogy elhiggyük, valóban itt voltunk, nem csak álmodtuk, tényleg körbefutottuk!” - Orsi 

10.

"Vasárnap hajnali 4:34 van, férjemmel összenézünk, akkor mondja már másodszor, hogy ezt így soha többet. 25 órája vagyunk talpon, előtte is csak 3 órát aludtunk. De mindkettőnk tudja, hogy ez már annyira szar, hogy jó. Körbefutottuk a Balatont egy 10 fős női csapattal 24 órán belül. WOW. Amellett, hogy erre készülök egy éve, 2000 km-t futva pulzuskontrollos edzéseken, magam sem hittem, hogy ennyire pikk-pakk összeáll.
Az UB tavaly került a bakancslistámra és a Gyerünk Anyukám futóklubjának köszönhetően a csapat is készen állt. Izgatott a kihívás, milyen lehet ennyit futni váltóban úgy, hogy az ép eszünket (és testünket) megőrizzük közben.. Ugyanakkor nemcsak az óriási szervezési feladat vonzott,  kilenc nővel közösen futni, hanem a saját határaim feszegetése is. Bármennyit le tudtam volna futni, ha valaki kiesik. De szerencsére nem így történt.
Ennél sokkal nagyobb ajándékot kaptam, amiért valójában mentem. Megtapasztalni egy olyan élményt, amit előtte még sosem. Hogy meg tudok 9 másik emberben is bízni, mert meg tudják futni, amit megígértek. A kocsiban 2 őrülten jófej csaj (Móni és Orsi) ül és 2 mindenre elszánt biciklis-kísérő-sofőr-fotós pasi (Balázs és Robi). Eddig a pillanatig sosem hittem, hogy szombat hajnalban képes vagyok 3:45-kor felkelni az 5:15-ös rajthoz, és a balatoni napfelkeltében pár emelkedőt megmászva elindítani a napot. Hogy napközben milyen boldoggá tud tenni egy lángos, amit végül hárman eszünk meg. Hogy ránk esteledett, és még mindig futócuccban vagyunk büdösen és izzadtan, röhögünk már mindenen és még mindig futni akarunk. Hogy a hajnali 1 és 3 között lecsapó, viharos szél és eső eggyé varázsol a természettel és már nem érdekel, hogy a kapucni nem marad a helyén, a szemembe folyik a víz (és a hajfesték) és egy idő után a pocsolyák kerülgetését is feladom. Hogy van mögöttem egy férfi, aki bárhova eljön velem. És aki átölel a váltóponton csurom vizesen és boldog (na jó, inkább csak büszke), hogy lefutottam 36 km-t. Gyors átöltözés és már csak egy feladatom van, a csapatot a célhoz szervezni és várni Orsi befutóját. 5:08, bent vagyunk. Közös befutó. Itt kapcsol ki az agyam. Teljesült az álmom. Aludjunk. Mert ha felébredek, álmodok egy még nagyobbat!” - Kata, a csapatkapitány