Ne csak adj, kérj is!

Anyaként nekem ez a legnehezebb: segítséget kérni. Egyébként sem tudom, hogyan kell ezt (jól) csinálni, de azt már legalább megtanultam, hogy ami nem megy, azt valahogy meg kell próbálni. Személyes beszámolóm következik a kurdarcba fulladt, az életmentő és a ma már egyre jobb segítségkéréseimről.

Amikor megszületett a fiam, ott álltam a gyerekszoba-fürdő-konyha tengelyen és elképzelni nem tudtam, hogy innen van kiút. Hogy egyszer kijutok a kertbe. Az utcára. És nem szakad rám az égből is a rengeteg tennivaló. Kezdjük az elején: rettenetes a maximalizmusom, az elvárásaim saját magammal szemben, a majd én megoldom hozzáállásom - igen, ezen néhány éve dolgozom terápiában, hogy letúrjak a gyökerekig és tök jól haladok azzal, hogy ne feszítsenek szét ezek a dolgok. De lassan 8 évvel ezelőtt még nem tudtam, amit ma már igen, hogy nem kell mindent nekem megoldani. És nem szégyen azt mondani, hogy ez nekem sok, hogy máshogyan szeretném, hogy nem bírom.

De mit nem bírsz? Hát otthon vagy a gyerekkel!
Aha. Igen. Otthon voltam, ráadásul csak egy gyerekkel. Három hónapra a munkát is félretettem, aztán szépen lassan visszaszivárogtam a dolgozós működésbe, mert az én lelkemnek, agyamnak és társasági igényemnek nagyon kellett, hogy szakmailag is legyen életem. A fiam szuper srác volt mindig is, minden anyatépő aprósággal, amit az elsőgyerekes anyukák sokszor nehezen élnek meg. Megkaptam a nulla-huszonnégy együttlétet, amikor én alapvetően egy magányos farkasnő vagyok, lételemem az egyedüllét. A babakori hasfájást, amikor akármit is csinálsz nem tudsz úgy segíteni a gyerekeden, hogy ne sírjon, ne görcsöljön, ne fájjon neki nap mint nap. A sok ébredést éjszaka, a kevés pihenőt nappal, amikor szétzilálódik a tudatod és az idegrendszered. Más baj nem volt. Csak az a rengeteg láthatatlan munka, ami tényleg rengeteg és tényleg láthatatlan.

Annyit vettem észre a gyerekem négyhónapos korára, hogy feszültebb vagyok, mint valaha. Hogy semmire nincs időm. Hogy haragszom a férjemre, amiért nyugodtan alszik. A környezetem szerencsére detektálta a hibát a rendszerben, és ki-ki a maga módján igyekezett a tudtomra hozni: lehet ez jobb is. Lehet könnyebb. Volt, aki rettenetesen megbántott, és azt mondta, hogy túlfeszültem és nehogy már azt gondoljam, ennek a gyereknek csak az a jó, amit én tudok adni. Ez fájt. Nagyon. És ezúton is mondom azoknak, akik látnak kimerült anyukát a környezetükben, hogy légyszi óvatosan. Néha évekig cipeljük magunkkal ezeket a bántó gondolatokat. Volt olyan, aki elkapott egy kedd délután és elmondta, hogy ugyanezt csinálta magával, amikor kicsik voltak a gyerekei. És tudja, hogy most nekem elképzelhetetlen a segítségkérés, de könyörög, hogy ne csináljam ezt magammal. Aztán megfogta a gyerekemet és elvitte sétálni. Én meg addig meredten néztem magam elé és azon törtem a fejem, hogyan kérjek segítséget és miben. És volt olyan, aki nem nagyon szólt semmiért, csak talált magának feladatot. Ő az anyósom. Hozott enni. Kiküldött a kertbe levegőzni, amíg megetette a fiamat. Megint hozott enni. Amikor látta, hogy lejárt a mosás, kiteregetett. Vagy az anyukám. Berakta a babakocsiba az unokáját és sétálni ment vele. A családi ebédnél nekem szedett először levest és fogta a fiamat végig, hogy én nyugodtan ehessek. Nem habozott, nem volt bizonytalan, azt nézte, nekünk mi lesz a jó. Én csak habogtam sok köszönömöt, de kérni sokáig nem tudtam tőle sem.

Látni az anya mögött önmagamat
Nekem iszonyú szerencsém van, mert évek óta járok egy csodálatos pszichológushoz, akivel témáról témára haladunk az életemben. Amikor a szülés utáni első ülésekre elmentem hozzá - és addig anyukám ringatta a kisfiamat -, azt kérte: rajzoljak fel egy kört és rajzoljak bele szeleteket. Hogy mennyi minden van a napomban. Azt hiszem, több mint 12 szelet volt, csupa anyai, háztartási, munka teendő. "És hol vagy te?" - kérdezte. Nem voltam sehol.

Aznap délután jött a védőnő, őt ismeritek is, a Gyermekágyi torna tanfolyamunk Móni védőnője az, aki látta, hogy a fiammal minden rendben, de velem kevésbé. "Ha anya jól van, mindenki jól van" - mondta és arra biztatott, hogy kérjek segítséget. Aki levesz terhet a vállamról. Senkit nem akartam a saját terhemmel terhelni. Se családtagot, se barátokat. Móni nagyon sokáig mesélt arról, hogy miért érdemes átkeretezni magamban az ezzel kapcsolatos szégyenérzetemet és bűntudatomat. A "nem vagyok elég jó" érzést. Arra jutottunk, hogy ha a közvetlen környezetemtől nem tudok, akkor kívülről érdemes segítséget kérni. Így érkezett az életünkbe Ilona, egy családkísérő dúla, aki négygyermekes anyaként a legfőbb útmutatóm lett az anyaságom korai szakaszában. Ma is hálás vagyok neki, hogy hónapokon át hetente kétszer ott volt és én levegőhöz jutottam.

De ez a segítségkérés még mindig nehéz
Nekem még mindig fejtörést okoz ez a téma, de már vannak sikerélményeim. Volt például, amikor elmentem egy kétnapos munkára és megkértem a barátnőmet, hogy menjen el a fiamért - akkor még - az óvodába. Aztán ma már vannak anyukatársaim, akikkel az oviban vagy a suliban barátkoztunk össze és azt tudjuk egymásnak mondani: légyszi segíts. És váltott péntekeink vannak, egyik héten az egyikünk, másik héten a másikunk megy a fiúkért. De nyáron például csináltunk közös home office-t 5 napig, leosztottuk, ki mikor főz, pakol, volt közös ebédidőnk és mindenki intézte a dolgát. Vagy itt van az anyósom, akinek azt tudom mondani, hogy segítsen, mert el kell mennem gyalogolni, és akkor ő nem kérdez semmit, hanem megold mindent. Vagy a férjem, aki ugyan a mosogatásban sosem lesz világbajnok, de szívesen megsüti vasárnap a húst ebédre és lehozza bármelyik estét kettesben a fiunkkal, kitartóan magyarázza a matekot, csak annyit kér: ne várjam meg, hogy kitalálja, amire szükség van, hanem szóljak.
Hát én akkor szólok. Néha többször, néha kevesebbszer. Néha megtartok magamnak feladatokat, aztán mérges leszek, aztán rájövök, hogy megint kérni kell. És ha ma fel kell rajzolnom azt a bizonyos kört, hogy mennyi minden van a napomban, akkor képzeljétek, hogy vannak benne szeletek, amik az enyémek. Amikor pihenek. Amikor írok. Amikor barátkozom. Néha több, néha kevesebb. De határozottan látszanak ezek a szeletek és határozottan látszik a családunkon, hogy ezek a szeletek visszatöltenek engem és ha anya jól van, akkor tényleg mindenki jól van.