Az én Gyerünk, anyukám! sztorim - Étrendguru

Hiszünk abban, hogy a Gyerünk, anyukám! 4 hetes kiegyensúlyozott étrendje segíthet az életmódváltásban, és hatalmas boldogság, amikor kiderül, hogy ezt ti is így gondoljátok!

ELSŐ HELYEZETT: DABASI-KOVÁCS ÁGNES

"Hajnali 4:33. Az egyébként jó alvó három és fél éves nagyobbik fiam kiabál teli torokból: anya, anya! Nem akar visszaaludni, át szeretne jönni hozzánk a nagyágyba. Amit egyébként csak reggelente szokott. Rendben, apa megy a kanapéra, őt meg befektetem mellém. Forgolódik, borzasztóan fontos és halaszthatatlan közlendői vannak holmi buszokról, villamoskról. 5:03. Vizet kér. Megitatom. Nagy nehezen visszaalszik. Nekem közben elindulnak a gondolataim. Mindjárt ébred a kisebb, őt meg kell etetnem hamarosan. Minek visszaaludni? Meg különben is, amikor megnéztem az időt, láttam a telefonomon, hogy a barátnőm üzent: pályázatot írt a GYA-nak. Hetek óta én is gondolok rá, hogy kellene.

Biztos, hogy az "Étrendguru" kategóriában pályáznék. Vagy "A Gyerünk, anyukám! megváltoztatta az életemet" kategóriában? Talán mindkettő, nem tudom szétválasztani őket. De hol is, hogyan is kezdjem? Pörögnek a gondolataim. Kezdem ott, hogy megszületett az első fiam. Nem. Nem jó. Az étkezéssel és súlyommal kapcsolatos problémáim és olykor minimális sikereim korábban kezdődtek. Oké. Akkor kezdjük ott, hogy kb. 10 éve kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de része az életemnek a rendszeres mozgás. Viszont az étkezés emellett botrányosan megy, hullámvasút, sikertelen „fogyókúrák”. Hol alig eszem, hol elindulok a lejtőn és akkor mindent, de mindent, számolatlanul, mértéktelenül. Eszembe jut az első konditermi edzésem a kolléganőmmel itt Budapesten, meg hogy utána reggeliztünk és azt mondta, együnk zabpelyhet. Én meg elkezdtem keresgélni a boltban a zabpelyhet a cukrozott müzlik között. A kaján vigyora is felrémlik, ó, azt nem ott kell ám keresni, nem tudod, mi az a zabpehely? Nem tudtam.

De nem jó, mégsem itt kezdődött. Jaj, csak ne kelljen felidézni a még korábbi éveket, amikor fiatalon, de nagyon magányosan, azt hiszem így utólag, hogy kissé depressziósan is minden estét a Mekiben kezdtem és utána jött még némi jól megérdemelt édesség, miegymás. Nem jó. Nem is ekkor kezdődött. Menjünk még visszább. Gyerekkor. Helyben vagyunk.

Felrémlenek az első terhességem alatt a csapból is rám ömlő mondatok, hogy a gyermeked egészségét és táplálkozáshoz való viszonyát a te étkezésed és életmódod is befolyásolja már magzati korában. Hurrá. Szegény anyám, ha tudta volna…

Ha tudta volna, nem kellett volna ennyit küzdenem. Az ő szeretetnyelve a mai napig az etetés. Vidéki asszony, így tanulta. Hol volt még akkor reform étkezés? Sajnos nálunk arrafelé, ahol felnőttem, még sehol. Párosult ez sok rossz szokással is, így hát sem a testtudat, a helyes, mértéktartó táplálkozás, sem a sport, mozgás és annak szeretete nem lett részem. Nem hibáztatom őket, csak évek kellettek ahhoz, hogy felismerjem, honnan kell kikecmeregni, mekkora munka innen egy másik vágányra váltani.

Jézusom, már fél hat, mindjárt kelni fog a kicsi és még mindig csak itt tartok? Jönnek a gondolatok tovább, menjünk inkább mégis a mába, ez így baromi hosszú lesz. De hát tényleg hosszú út volt eljutni oda, ahol ma vagyok. Hol legyenek a pontok? A mozgás. Igen mondjuk, az egy sarkalatos pont. Felnőttem, elköltöztem, önálló lettem. Az évek során valami elkezdett változni, valamiféle furcsa belső kényszer hatására kezdtem el először futni, aztán konditerembe járni, nem is emlékszem az első pillanatra, hogy jött el. Lekövéreztem magam? Milliószor. Lekövéreztek? Párszor. Unatkoztam? Lehet. Mások is jártak körülöttem és elkapott a csordaszellem? Tényleg nem emlékszem. Csak arra, hogy sokat futottam, hallgattam közben a zenét, rádiót és egyszerűen nem élveztem. Most is csak az egyik kora reggeli rádióműsor ugrik be, nem az, hogy baromira jól esett róni a köröket az Orczy kert salakpályáján. De valami mégis átkattant, lehet, hogy nem is volt meghatározott pont, csak egyszerűen nem adtam fel és fokozatosan bekúszott az életembe a mozgás, aztán a sok-sok próbálkozás után rá is találtam a nekem megfelelő mozgásformákra, végül eljött az is, hogy egyszerűen élvezem, kell, akarom.

Felébredt a kicsi. Megetetem. Szerencsére visszaalszik, visszabújok én is. Azon gondolkozom, mit fogok reggelizni. Valami jó kis finomat kinézek A Nagy Könyvemből. A Gyerünk, anyukám! étrendemből. Istenem, de jó, tényleg szívből jövő jó érzés már így kelni reggelente. De hol is tartottam? Ja, a mozgásnál. Az pipa. És az étkezés? Az étkezési szokások? Hogy jutottam én el  abból a zavarból ebbe a kiegyensúlyozott állapotba? Hát ennek már vannak nagyon is sarkalatos, konkrét pontjai.

Először is az első terhességem jut eszembe. Hogy mennyire megrémisztett, mit fogok én átadni ennek a gyereknek magzatként és később példaként. Epigenetika. Ez is eszembe jut olyan fél hét körül már. Hogy ebbe kapaszkodtam egy ideig, hiszen de jó, már sportolok egy ideje, hát csak nem fog „kövér géneket” örökölni. Nos az ő étkezésére születése után nagyon is odafigyeltem. Az övére…

Aztán gyorsan eszembe jut egy szép novemberi őszi este, amikor elmentem a barátnőimmel egy csajos összejövetelre hosszú idő után először, ahová is nagy gondosan válogattam meg az öltözékemet (értsd: hiszti rohamok, legalább tíz szett felpróbálása, összeomlás). Láttam a férjem szemén is, amikor már a tizenegyedikben léptem ki, hogy ez nem stimmel. Nem akart ő persze megbántani, de ez egy jól meghatározható pont, ahol nagyon is eldöntöttem, hogy ennek itt és most vége. Meg k-e-ll változnia valaminek.

Hét óra, ébredezik a banda. Éles emlékek a dietetikusi konzultációról, bevezetés a kalória és tápanyag számítás először félelmetes, aztán gyönyörű világába. Applikáció letöltve. Hogy élveztem én azt. Egy ideig. Aztán jött a második terhesség. Az eredmény épp most ordít fel, felébredt végérvényesen, vele együtt mindenki. Este kell folytatnom.

 Most ismét alszik mindenki, este van, békés minden. Körülöttem és bennem is béke van, hallom ismét a gondolataimat. Hogy lehetek én most ilyen nyugodt? Eszembe jut egy baráti Zoom-party a napokban, amikor feltettük egymásnak a kérdést: nektek mi segít ezekben az időkben túlélni? Ép ésszel kibírni? Olyan büszke voltam, hogy azt mondhattam, a sport. Az evésről nem beszéltem a társaságnak, de belül még büszkébb voltam arra, hogy a Gyerünk, anyukám! étrenddel végre valahára a táplákozásom is megváltozott és igenis segít túlélni ez is a sport mellett.

Fél egy. Oldalakat törlök ki, dicsérgetem, mi több, dicsőítem az étrendet. A megváltozott étkezési szokásainkat. De mégis kitörlöm. Hétköznapibb, egyszerűbbnek tűnő dolgok jutnak eszembe, húzzák mosolyra a számat, és ezeket érzem idevalónak. Például az, amikor a gyerekeim az apjukkal hazaérnek a játszótérről, és én izzadtan várom őket a torna után. Megkérdezi a nagyobb, hogy „anya, most torna nap van?”. Majd megkér, hadd szagoljon meg, ezután közli, büdös vagyok. Vagy amikor főzök neki ezekből az újabb ételekből, és rám néz nagy szemekkel és azt mondja, „Anya finom!” Meg hogy a férjem rácsapott a fenekemre a minap. Eszembe jut a nyár, a fagyizás a családdal, amikor megkérdezik, hogy én milyen fagyit kérek, és akkor azt mondom, hogy semmilyet. És nem azért, mert le kell mondanom róla, hanem mert nem kívánom. Mert nem kín lemondani róla, egyszerűen nem kell. Eszembe jut, hogy fél egy elmúlt, és nem jut eszembe enni.

Erről eszembe jut, hogy VAN itthon nass. Mert nem falom be rögtön, ahogy megvettem a boltban és belépek az ajtón. Hanem kitart, mert ésszel, beosztva eszem. Ha egyáltalán megkívánom. Beugrik, hogy holnap el kell menjek a postára, mert vissza kell küldenem a neten rendelt 38-as nadrágot. Mert nagy lett. És már előre röhögök, hogy reggel majd megint megnyerem a konyhai mérleges saccolós játékot. A családom tagjainak kell kitalálni, hogy mennyivel lövök mellé, pl. amikor levágom a sajtból a darabot, markolok a diákcsemegéből stb. Csak kezd kissé unalmas lenni, mert mostanában mindig pontos vagyok és állandóan nyerek.

Egy óra. Belenézek a Facebook-ba kicsit. Erről meg eszembe jut, hogy a minap a fal feldobott néhány képet rólam egy ismerősöm által, amely képek létezéséről nem is tudtam. 2012-ből. Megnéztem őket és komolyan meglepődtem. 37 éves vagyok. Azt hittem, hogy nyolc évvel ezelőtt, a két szülés előtt sokkal jobban néztem ki. Nyolc évvel ezelőtt jöttünk össze a férjemmel. Oda is nyomtam az orra alá, nézze már meg ezeket a képeket. Én és ő is úgy emlékeztünk, hogy állítólag én akkor jól néztem ki, abban az évben, amikor összejöttünk. Egymásra néztünk, egyre gondoltunk, de ő ki is mondta: Hát most sokkal jobban nézel ki!

Már megint csak pár órám van addig, amíg fölsír az egyik. De már nem a múltban vagyok, megérkeztem. Ide a mába. Magamhoz.

Köszönöm Gyerünk, anyukám!, köszönöm étrend!"

*****

MÁSODIK HELYEZETT: SZALÓKINÉ POGÁCSÁS MÓNIKA

"2016-ban inzulinrezisztenciát és pajzsmirigy betegséget diagnosztizáltak nálam. Számomra ott széthullott a világ. 160 grammos diétára és mozgásra lettem ítélve. Én, aki utáltam minden sportot, még csak nézni is. Himi-humiztam, mert akkor még nem tudtam, hogy lehet élvezni a tornát. Rajtatok kívül ezt senki nem mondta nekem. (Na jó, de, a férjem, de neki nem hittem, mert amúgy is egy adonisz-alkat. ) 2016-tól 2019-ig csak romlottak a leleteim. Nem értettem, hogy mi siklott félre. Diétáztam, tornáztam, gyógyszert kellett szednem az inzulinrezisztenciámra és elkeseredtem.

2019-ben pozitív terhességi tesztet tartottam a kezemben. Valódi csoda volt számunkra. Tudtam, hogy Őérte mindent meg kell tennem, amit csak egy anya megtehet. Diétáztam, és a második trimesztertől kezdve a YouTube-on kerestem kismama videókat. Lógott a nyelvem, tudtam, hogy valamit lépnem kell. Akkor találtam rátok. Beiratkoztam a Trimeszter programba. Kriszta nyugodtsága, illetve Flóra humora és precizitása egyből magával ragadott. Tudtam, hogy ez kell nekem! TI kelletek nekem. Meghoztátok az áttörést az életembe! Elkezdtem tervezni a következő edzésprogramomat!!! Majd kipróbáltam Eszti piloxingját is a Trimeszteren belül, és jött a wáó élmény! De tudjátok, mi volt a leghatalmasabb dolog? Amikor az orvosom és a dietetikusom a szülés után megdicsért! Emlékszem, ahogy mondta az orvosom (akinek ezúton is hálás vagyok azért, hogy ilyen profin végigkísérte az egész várandósságomat), hogy ő nem hitte, hogy ilyen remekül végig fogom vinni a terhességi cukorbetegséget, látva hogy a várandósságom előtt mit műveltem... Azóta szépen haladok veletek, programról programra. Végre nem nyűg, hanem igazi öröm és felszabadulás a torna! Sosem hittem volna, hogy én valaha pilatesezni vagy latin fitnessezni fogok és hogy már nem az lesz a problémám, hogy neki kell állni, hanem az, hogy ezt mikor tehetem meg.

2019 decemberében azt kértem karácsonyra az apósomtól, hogy 1 hónap étrendre fizessen be hozzátok. A férjem szkeptikus volt. Én már csak Juditban és az étrendben bíztam. Azt hittem, hogy 3 év inzulinrezisztens pályafutásom alatt már mindent megtanultam. Számoltam a szénhidrátokat, viszont csak híztam és nem javultak a leleteim. Utólag visszanézve a képeket, hogy milyen ételeket ettem és milyen adagban... először a röhögőgörcs, majd a sírás kap el. Miért nem mondta el nekem eddig senki, hogy ezt IGAZÁN JÓL is lehet csinálni? Miért nem mondta el nekem senki, hogy nem kell nevetséges adagokat ennem, zsírral tömve magamat? 

Kilókban nagyon keveset fogytam a várandósság előtti állapotomhoz képest, a dietetikusom által végzett testösszetétel mérés mégis megmutatta, hogy mennyire szépen alakult a testem az utóbbi időben, zsírból fogytam, izmot pedig magamra szedtem. Az étrendet pedig azóta is követem.

Na, de nem a kilók meg a fogyás itt az egész történetben a lényeg, hanem a mai nap. Utálom a cukorterhelést. Szívből gyűlölöm. Mégis, amikor megláttam az eredményeket, először majdnem elsírtam magam örömömben, majd megmondtam a férjemnek, hogy köszönetet mondok nektek ezért a cirka másfél évért. Javulásnak indultak az eredményeim!!! Végre látom, hogy van értelme annak, amit csinálok. Van értelme minden egyes étkezésnek, amit az étrendből készítek, és minden egyes alkalomnak, amikor odaállok a szőnyegre, hogy tornázzak!

Drága Nóri! Köszönöm, hogy megalkottad ezt a szuper, segítő közösséget! Köszönöm, hogy nem a tökéletesség példáját mutatod nekünk, amit egy átlagos anya talán sohasem fog elérni, hanem azt, hogy te is ember vagy, anya vagy. Annyira motiváló számomra, hogy megosztod velünk az örömödet és a bánatodat is. A szemfülesek pedig azt is láthatják, hogy a Formabontótól egészen a VIP programig milyen szuperül alakultál. Ez a legnagyobb "reklám" számomra. Apropó, a VIP program... azóta visszakaptam az önbecsülésemet is, végre NŐnek érzem magam. A grátisz pedig az, hogy a fiam a jó példát látja tőlem mind az étkezés, mind a mozgás terén."

***** 

HARMADIK HELYEZETT: SAARNIIT VIKI

"Nórival akkor kezdtem tornázni, amikor még a UStream-en keresztül csinált kedden és csütörtökön élő órákat. Akkor fan lettem, aztán jött a munka és nem tudtam annyiszor tornázni, ahányszor akartam. Megcsináltam pár programot, mindig nagyon  lelkes voltam 2-3 hónapig, aztán feladtam. Nem volt időm, nem volt motivációm. Mással foglalkoztam. 

2018-ban a Deluxe program alatt jöttem rá, hogy babát várok.  Szerettem volna csinálni a Trimeszter programot, de nagyon fáradt voltam a munka és a terhesség miatt is, így nem tudtam. Mikor 2019-ben megszületett a kislányom, akkor elhatároztam, hogy a szülés utáni regenerálót mindenképpen elvégzem. Így is volt. Akkor úgy éreztem, hogy újra visszatértem. A SZURP után megint szünetet tartottam, mert jött a karácsony, az új év. Akkor megint rosszul éreztem magam a bőrömben. Amit a szülés után leadtam, azt a sok csoki zabálás miatt vissza is szedtem. Pont jókor jött a Bejgli kihívás január 1-jén és elkezdtem. Elhatároztam, hogy ebben az évben más lesz. Ki fogok tartani és nem fogom feladni 2-3 hónap (vagyis egy programkör után). 

A Bejgli után jött az utolsó utáni Formabontó, az olyan jól felpörgetett és megerősített, hogy befizettem gyorsan a Szuperhas 2.0-ra. Hogy bírtam-e az edzéseket? Először nem. Szenvedtem, mint fóka a jégen. Mindent könnyítve csináltam. Nem bírtam kitartani a planket 1 percnél tovább, nem bírtam megcsinálni egy normális fekvőtámaszt sem, de nem adtam fel. Nagyon megszerettem Szandi óráit. A Szuperhasból dupláztam még egyet. Ekkor kezdődött a karantén is, amikor nem volt esélyünk sem kimenni a lakásból. Az összes energiámat a mozgásra fordítottam, amit két gyerek mellett tudtam. Reggel - délelőtt elővettem a TG (teszkó gazdaságos) taposógépemet és amíg a gyerekek az erkélyen levegőztek, én tapostam. Délután pedig csináltam a programot.

Azért nyár elejére éreztem, hogy elfáradtam a “brutál” programokban, így a Pilates Gurura esett a választásom. Kicsit nyugodtabb volt, viszont ez a program is alattomos volt, hiszen olyan izmokat sikerült megmozgatnom, amiknek a létezéséről sem tudtam. 

Augusztus végén pedig volt 2-3 hetes szünet. Picit lelkiismeret furdalásom volt, hiszen az év elejétől rendszeresen mozogtam (hetente 3-4-5 alkalommal). Persze azóta tudom, hogy szüksége van a testnek a pihenésre.

Szeptemberben megváltozott az életünk, a nagylányom iskolába ment. Egy olyan érzelmi hullámvasút vette kezdetét, amire abszolút nem számítottam. Mindennap betoltam egy tábla csokit, úgy zabáltam össze-vissza mindent, mintha nem lenne holnap. Állandóak voltak a hangulatingadozások, megfordult a fejemben, hogy szakszerű segítséget kellene kérnem. Kezdődött a VIP program, ami teljesen magával ragadott. Voltak edzések, amiket csak meg akartam úszni és voltak edzések, amikbe beleszerettem. Ezek úgy felpörgettek, hogy úgy éreztem, újra élek. Végre megvettem az étrendet is. Rájöttem arra, jobb későn, mint soha, ha nem teszem rendbe az étkezést, ha nem szabok gátat a zabálásnak, akkor tornázhatok akármennyit sosem fogok lefogyni. Az étrendet szinte - mindenféle mellé evés és nassolás nélkül be tudom tartani.

Megírom a tapasztalataimat, mint fő (ex) szkeptikus, az étrenddel kapcsolatban. 

Szóval kb. 8 hónapig gondolkoztam és zabáltam, mire valami átkattant bennem és megvettem az étrendet. Január eleje óta tornázom, kb. 210 tornát lenyomtam, de a kajálással nem foglalkoztam. Arra gondoltam, ha már hetente 3-4-5 alkalommal tornázom, akkor simán belefér alkalmanként csoki / chips / süti stb. Igen, belefér amúgy. DE nálam ez átment mindennaposba. Csoki baconnel (hopp 1000 kcal plusz), ilyen süti, olyan kenyér, persze kovászolok is, ki kellett próbálni a kakaós csigát, kalácsot és a kovászos mindent is.

A szeptemberi VIP előtti mérlegelésen majdnem sírva fakadtam, mert újra 83 kg voltam. Nyilván tudtam, hogy hol van a gond, nyilván a sok csoki és a mellé nasizások miatt híztam vissza a januári kezdő súlyra. Májusban voltam ám 79 kg is. Jah... 4 kg-t lefogytam. Közben olvastam az étrendes sztorikat, hogy egyik fogyott 15 kg-t, a másik 20-t. Még akkor sem akartam elhinni, hogy működhet.

Tavasszal elkezdtem foglalkozni az evés zavaraimmal (kényszeres evés, nassolás, örömevés, bánat evés, evés ha süt nap, evés, ha esik az eső... ) és azzal, hogy vajon miért nem tudok lefogyni. Az evés nálam mindenképpen ilyen komfort cucc, ez nyugtat le és úgy voltam vele, hogy inkább csoki, mint Xanax vagy Whisky. Úgy gondoltam, hogy csokit zabálni (két pofára tömni) sokkal legálisabb az alkoholnál. Persze aztán rájöttem, hogy ugyanolyan rossz a falánkság is. (Benne is van a hét fő bűnben... de ez majd egyszer egy másik történet)

Szóval az éves mérlegem mozgás szempontjából: Formabontó, Szuperhas 2.0, Szuperhas 2.0, Pilates Guru, VIP és most a Sebességváltót nyomom. A VIP-ben is éreztem, hogy oké, a sok torna megerősített és egy csomót változtam, de CSAK A MOZGÁSSAL nem fogok tudni lefogyni, ha mellé meg zabálok.

Talán a VIP utolsó hete volt, amikor meglepetten (nem is) konstatáltam, hogy bizony egy nyamvadt kg-t sem fogytam a program alatt, pedig az összes tornát becsülettel megcsináltam. Ott ültem vasárnap este a kanapén és azt mondtam: egy életem, egy halálom az étrendet megcsinálom! És így is lett. Megvettem az étrendet, megkaptam gyorsan a heti menüt, átöltöztem és elmentem a boltba bevásárolni, mert szinte semmi sem volt otthon.  

Másnap reggel pedig nekiálltam. Az első hét kegyetlen volt. Olyan éhes voltam, de tudtam, hogy az nem igazi éhség. Nem vagyok éhes, csak épp megint nassolni akarok, megint csokira ácsingózok, csak egy falat chips, csak egy kis bacon. Minden kaját lefotóztam és megosztottam, de igazából magamnak egy visszaigazolás, hogy nem zabáltam mellé és hogy egy nap megint eltelt jól.

Most vagyok a 4. hétnél. A családom extra válogatós. A férjem nem eszik húst szívesen (nem vega, nem vegán ---- sokkal egyszerűbb lenne, ha az lenne), a lányom csak tészta, hajdina, nutella meg keksz, a pici meg eszik mindent. Szerintem betolná a jalapenot is, ha adnék neki. Megfogadtam még a múltkor, hogy én aztán nem főzök 3-4 felé. Mindenki eszik, amit főztem, ha nem akkor meg majd vesznek magunknak, ahol akarnak (leginkább a férj, Grétának nincs annyi pénze). Egyre több étel lett férj és családkompatibilis. Hiszen Gréta megeszi a rizst, Aivar is megeszi a rizst, Rózi mindent megeszik. Akkor nem csak 80 g rizst főzök, hanem 200-at és abból az én adagomat arányosan kimérem. Aivar csicseriborsót vagy babot kapott a rizs mellé, nekem meg nem is tudom mi volt éppen. Valami hal vagy hús, mindegy is.

Szépen lassan átalakult a 21 nap alatt a főzési és az étkezési szokásunk.

Ami nekem bevált:

Nem ragaszkodom pontról pontra a menühöz. Képtelen vagyok jól lakni a zabkásával (utálom nagyon) , így azt csak hetente vagy két hetente 1x eszem. Olyan reggelit választok szinte mindig, amit szeretek: ez általában saját készítésű kenyér, sonka és / vagy sajt , meg a sok-sok zöldség. Valamikor csak uborka, valamikor paprika meg paradicsom, máskor retek mindig épp ami van itthon. Ha olyan a fő étel, akkor vagy a másnapiból vagy az előző napiból dupla adagot főzök. Mindennap megtervezem a menüt. Ugye az étrendnél adott, de mindig megnézem, hogy az az étel mennyire illik bele a családi "válogatósak vagyunk" profilba. Ergo ne kelljen nagyon sokat főzni külön. Hétvégén általában dupla adagot főzök a húsból (pörkölt vagy ilyesmi) és így szombat - vasárnap ugyanazt esszük (vagy vasárnap - hétfő). Sokat vagyok úton, ha úgy jön ki a lépés vagy viszem magammal az ebédet, vagy pedig felcserélem az uzsonnát és az ebédet. Most már nem kattogok azon, hogy mikor hol lehet enni. Ha nálam van a tízórai / ebéd, akkor nem érzek késztetést, hogy vegyek csak egy pici csokit / sütit / fagyit. Ha valami jeles ünnep van (pl. a férj szülinapja volt most), akkor azt eszem, amit ők. Pizzát rendeltünk és diótorta volt. Lelkiismeret furdalás nélkül ettem mindegyiket. Este és másnap pedig onnan folytattam, ahonnan abbahagytam. Nekem ez csak zérótoleranciával működik, pont az ilyen csipegetés - nassolgatás miatt. Most már akár 4-5 órát kibírok evés, nasikázás nélkül. Amikor étterembe megyek, vagy máshol eszem, akkor vacsorára inkább salátát választok (hús vagy rák) vagy pedig kihagyom a tízórait vagy kevesebbet eszem picit ebédre. Nem számolom a kcalt külön, képtelen lennék még ezt is könyvelni. Ha nincs itthon pl. gullón keksz, akkor helyettesítem wasa fiberrel vagy finn crisp-pel, megnézem minek mennyi a kcal - ch tartalma és úgy helyettesítem. A család megszokta, a pénztárcám még nem annyira, de most már sokkal tudatosabban vásárolok.

Persze most nagyon lelkes vagyok, remélem ez karácsony után is kitart, illetve tényleg nem fogok visszatérni a rossz szokásokhoz. Most a testem mellett kicsit a lelkemmel is foglalkozni szeretnék, hogy ne mindig az evésbe meneküljek, ha valami gondom van.

Ha összegezni szeretném az irományom, akkor az lenne, hogy nem lehet mindent egyszerre megváltoztatni, úgy, hogy 2-3 hét után ne feladás legyen a vége. Nekem a mozgáson volt a fő hangsúly, és amikor az betonbiztos lett (mármint a heti 3-4 alkalom és nem akartam ellógni), akkor pedig jött az étkezés megreformálása. 

Most úgy érzem, hogy teljesen jó úton vagyok. Bár ez még csak az út eleje.

*****

Ha a győztes történeteket olvasva úgy érzed, hogy szeretnél adni egy esélyt az étkezésed megreformálásának, próbáld ki bátran a Gyerünk, anyukám! 4 hetes kiegyensúlyozott étrendjét, amiről a honlapunkon rengeteg érdekes kiegészítő információt is találsz a Blog/Étkezés menüpont alatt! Ha pedig további kérdésed lenne, írd meg nekünk a szerintem@gyerunkanyukam.hu e-mail címre!