Így kötöttem barátságot a testemmel

A Nórival folytatott élő Facebook beszélgetésünkben őszintén meséltem nektek arról, hogy milyen változásokon mentem át testalkatilag, arról azonban kevesebb szó esett, hogy milyen út vezetett oda, hogy megbarátkozzam a testemmel.

Ha ma belenézek a tükörbe, látom én is, hogy narancsbőrös a fenekem, vastag a combom, nem kockás a hasam, lötyög a felkarom, azonban már nem az az első gondolatom, hogy mekkora gáz, hogy így nézek ki, és nem azon kezdek el pörögni, hogy mi mindent fogok megtenni azért, hogy ez változzon.

Szeretném leszögezni, hogy nem gondolom, hogy az baj lenne, hogy ha valaki szeretne fogyni, vagy szülés után megerősödni, és ezzel kapcsolatos céljai vannak. Amit nem kívánok senkinek, hogy ezek a célok a testükkel kapcsolatos irreális elvárásokból fakadjanak, és abból a gondolatból táplálkozzanak, hogy “nem vagyok így jó”. 

Sokáig gondoltam azt, hogy vékonyabbnak kell lennem, különben így nem vagyok jó. Mániákusan figyeltem a kajámra és kényszeresen edzettem, hogy a lehető legvékonyabb legyek. Minden nap mérlegre álltam, és ha fél kilóval többet mutatott, akkor aznap biztosan még kevesebbet ettem, és még jobban hajtottam magam az edzésen. Ha belenéztem a tükörbe, akkor csak azt figyeltem, hogy még mindig nem elég lapos a hasam, a fenekem még mindig túl nagy.

Talán érdemes megemlíteni, hogy ezeket a gondolatokat egyrészről talán édesanyám hozzáállása ültette el az elmémben. Ő, amióta emlékszem, világéletében fogyókúrázott. Sosem volt igazán túlsúlyos, mégis arra emlékszem a gyerekkoromból, hogy ő folyamatosan a diétájával volt elfoglalva. Rengeteg könyvet olvasott a témában, gyümölcsnapokat tartott, külön főzött magának… egy rossz szava nem volt rám, mégis azt szűrtem le, hogy vékonynak kell lennünk. Aztán jött az első fiú az életemben, aki kifejezetten piszkált azzal, hogy “puha vagy”, más fiúk azt mondták rám, hogy “asszonyos vagy”... Nem, egyáltalán nem voltam túlsúlyos lány, csak nem kifejezetten vékony. A lényeg, hogy megtanultam, hogy nem vagyok jó így, vékonyabbnak kell lennem. Talán nem véletlenül lettem edző sem, hiszen így “legálisan” edzhettem sokat, feltűnés nélkül tudtam fenntartani az életformát, de a mai fejemmel azt mondom, sajnos nem csak a megfelelő indokok hajtottak akkoriban.

Akkor mégis mi hozta meg a változást?

Nem tudok visszaemlékezni egy konkrét eseményre, ami meghozta a végső fordulópontot a fejemben. Több dolog vezetett rá, hogy amit addig csináltam, az úgy biztosan nem lesz már jó. Az egyik például, hogy sokszor elmaradt a menstruációm… Meg az, hogy már elegem volt a saját fejemben lévő negatív gondolatokból, és abból, hogy folyamatosan csak a kajáláson meg az edzésen van a fókuszom. Elegem volt a folyamatos éhségből, önsanyargatásból, falási rohamokból, bűntudatból, önmarcangolásból. Nem tudtam, hogy merre visz a kiút, de már tudtam, hogy nem akarok ott maradni.

Elengedtem a kajálással kapcsolatos mindenféle kontrollt, és felszedtem jó pár kilót. Szörnyen nehezen viseltem az extra kilókat, volt, hogy nem tudtam tükörbe nézni, de tudtam, hogy nem mehetek vissza “oda” fejben, úgyhogy segítséget kértem. Pszichodrámára jártam, sokat beszélgettem a férjemmel a fejemben lévő gondolatokról, olvastam a témában. Dolgoztam az önbecsülésemen, dolgoztam azon, hogy megtanuljam szeretni önmagam, és hogy reálisabban lássam magam. Dolgoztam azon, hogy ne a felém közvetített elvárásoknak akarjak megfelelni.

Ahogy telt-múlt az idő, lassan “maguktól” lementek az extra kilók. Nem figyeltem oda arra, hogy mennyit eszek, de mivel már nem sanyargattam magam, a falási rohamok elmúltak. Mivel dolgoztam magamon, az “érzelmi evés” elmúlt. Mozogni továbbra is mozogtam sokat, mert edzőként dolgoztam, de nem az volt a célom, hogy elégessem a kalóriákat, vagy hogy valamelyik testrészemet formáljam. Úgyhogy beállt egy egyensúly, ami azóta már évek óta tart.

Közben megtanultam és elfogadtam, hogy az én testem ezzel az életvitellel, ezzel a kajára és mozgásra fordított figyelemmel ilyen. Mozoghatnék többet vagy mást, figyelhetnék jobban az étkezésre, de most ez így nekem elég jó. Megismertem a saját testem realitásait, és már nem hasonlítgatom magam másokhoz. Van egy adottságom, amin nem tudok változtatni, és van egy életvitelem, ebből a kettőből ez jön ki. Más adottságokkal, más életvitellel másoknak másmilyen testük van. Ennyi.

Ha esetleg te nem vagy barátságban a testeddel, akkor én azt tanácsolnám neked, hogy

1. dolgozz azon, hogy barátságba kerülj magaddal, semmiképp se bántsd magad,
2. fogadd el az adottságaidat, amin nem tudsz változtatni,
3. fektess annyi energiát az életmódba, amennyi neked belefér. (Külön nem térek ki most a hormonháztartásra, de ezzel kapcsolatban is vannak adottságaid, és vannak életmódbeli döntéseid, amik befolyásolják a súlyodat.)

Hiszek benne, hogy a tested követni fog, és egyensúlyba kerültök.