Az én Gyerünk, anyukám! sztorim - Futóbolond lettem

Íme három történet olyan édesanyákról, akik soha nem gondolták volna, hogy valaha nekivágnak a futásnak, pláne azt nem, hogy élvezni is fogják.

ELSŐ HELYEZETT: JUHÁSZ-BICZÓ KATALIN

"Sziasztok! Kati vagyok. Az a Kati, aki sosem szeretett futni – haha, ki gondolta volna. De tényleg nem. Illetve még kisiskolás koromban elvoltam vele, nem volt gond, ha kellett tesi órán, de később már valahogy én is megutáltam annak rendje s módja szerint. Cooper teszt - vagy megcsináltam, vagy ellógtam - sport során, ha futással kellett bemelegíteni biztos, hogy legalábbis mélyen legbelül szidni kezdtem annak az anyukáját, aki ezt kitalálta, aztán hipp-hopp el is jött, hogy kétgyerekes édesanya lettem és ez mit sem változott. Sosem éreztem, hogy nekem erre szükségem van, vagy hogy ez egy jó dolog lehet, nem értettem mások mit tudnak ezen szeretni, de őszintén nem is érdekelt.

Persze irigykedve pillantottam oda néha, mikor megláttam egy csinos lányt futni szép repülő fázisokkal, hogy wow de jól csinálja, meg néha néztem futóversenyt a tévében mondjuk amikor Olimpia volt, vagy csak odakapcsoltam véletlenül egy atlétika versenyre.

Aztán – lehet, hogy ez már egy első tudat alatti lépés lehetett – egyre több ismerőst láttam a közösségi oldalakon. Így fut, úgy suhan, ilyen verseny, olyan maraton. Minden képen vörös fej, izzadtság, spárta, küzdelem, mégis --- annyira boldogok! Levakarhatatlan vigyor és/vagy büszkeség sugárzik az arcukról. Olyan ismerőseim is futottak, akik vékonyak, olyanok is, akik mindig ducik voltak – aztán lefogytak, vagy nem. De futottak. Olyanok is, akiket sose gondoltam volna, hogy egyáltalán sportolni fognak. Na de én?! Áh, nekem nem sportom a futás. A futás nekem olyan, mint a matek. Nincs érzékem hozzá. Kár erőltetni. Meg se próbálom, hát még kiröhögnek... Szóval édes nyugalomban éltem az életemet – divatos kifejezéssel – antifutóként, 2020 nyaráig.

Ebben az évben megismerkedtem a Gyerünk, anyukám! közösségével és programrendszerével, ami egy teljesen új életmódot, étkezést, szemléletet adott nekem tavasszal. Két gyerkőc után kezdeni akartam valamit magammal és szélsebesen elkezdtem formálódni és változni a tornákkal, de én valami még igazán sokkal nagyobb és szélsőségesebb kihívásra vágytam. Amikor nem tudtam dönteni, hogy melyik programmal folytassam, elkezdtem szemezni a Kilométerfaló programokkal. Nagyon lassan, nagyon titokban, nagyon szkeptikusan, de beférkőzvén a gondolat a kis fejembe egy idő után nem hagyott nyugodni. Mert szeretem a kihívásokat. Mert akarok valamit csinálni magammal. Mert szeretnék egy új hobbit, ami hasznos. Mert ha mindenki azt hiszi rólad, hogy te sosem fogsz futni akkor neked igenis futnod kell!!! Így gondolkodtam. Felspannoltam magam, tartottam egy gyors leltárt, hogy mi is kell ehhez – lehet nevezni kifogás keresgélésnek is – de szerencsére nem találtam olyanokat, amik visszarántsanak – majd eljutottam az elhatározásig és beneveztem a MINI programra.

Izgatottan vártam vártam a június végét, már az előszezont is, tűkön ültem, olyan erős volt az elhatározás, hogy minden közeli ismerősömnek és családtagomnak elmeséltem, hogy mibe vágom a fejszémet. Nem tudtam magamban tartani. Nagyon tudatosan rákészültem. Vettem jó cipőt, nézegettem az okos karkötőket, előbányásztam a régi tornázós ruháimat, amik alkalmasak lehetnek futáshoz és minden szabadidőmben a netet böngésztem. Youtube, bemelegítő feladatok, nyújtás, futós cikkek a világhálón, hogyan kezdj bele, mely hibákba ne ess bele, hogyan táplálkozik a futó, stb stb stb... Fel voltam villanyozva!

Végre eljött a futás ideje. Az első nap reggelén június 29-én felöltöztem, magamhoz vettem a szép új sport övtatyómat, zene és indultam is. Hát, nagyon röhejes élmény volt az első pár alkalom, ami a szabadban mások előtt bemelegítést és nyújtást illeti, úgy éreztem mindenki engem néz és röhög a bajsza alatt, hogy pfffff nézzed má a szerencsétlent! Nagyon kellemetlen volt, de maga a futás – ami az elején még többnyire gyaloglás volt, az nagyon tetszett. Itt is az adott leginkább sikerélményt, hogy figyelve azokra, akik tényleg a nulláról kezdik, nagyon óvatos és barátságos volt a kezdés. Szuper jó kedvet csinált ez a folytatáshoz, na meg a csoport is, ahol igyekeztem minden egyes élményemet megosztani és mindenki másét is elolvasni.

Hihetetlen science-fiction érzés volt az, amikor az első 2-3 perceket egyhuzamban le tudtam kocogni, belesétálás nélkül. Aztán már 5-öt is. És néhány hét múlva 10-et, 15-öt! Alig hittem el, hogy ennyire gyorsan lehet fejlődni ebben a sportban. Közben ámulattal olvasgattam a nagyok posztjait, akik már 10-15 vagy még több kilométert is tolnak egy edzés alatt, borzasztóan felnézek rájuk és őrült büszke voltam amikor valamelyikük megdicsért, vagy akár csak reagált egy-egy posztomra.

Kezdtem belemerülni a Strava használatába, az okosóra kezelésébe, hogy mikor milyen pulzust mérek és hogy ez mit jelent. Minden este a szakmai anyagokat olvastam. Meg persze a csoportot.

Az első igazán hasznos dolog, amit a MINI alatt tanultam, hogy nem szabad erőteljesen kezdeni, hanem tényleg csak finoman. Csak lassan. Kocogva. Alapozás van. Magára a sportra alapozunk, arra, hogy jól csináljuk, megszeressük. Hogy normálisan tudjak közben levegőt venni, hogy a technikát elkezdjem egy olyan irányba állítani, amiből majd egyszer helyes futómozgás lesz, hogy ne sérüljek le és kezdjem el élvezni azt, amiről ez szól. Iszonyatosan erős motiváció és lelkesedés volt bennem, hogy ezeket elsajátítsam és merítkezve a GYA futó lányok futásaiból, élményeiből, kedvességéből és az összetartásból, ami körbevett, egyszerűen már nem volt visszaút.

Mikor az első program végén lefutottam egyben a 20 percet, elmondhatatlan örömmámorban úsztam. Befejeztem, sétáltam az utcán, folyt a szempillámról is az izzadtság és vigyorogtam, mint a tök. Nem érdekelt, ki látja, mit gondol, ott és akkor már tudtam, amit előtte nem sokkal már sejtettem, ez szerelem lesz. Nem volt felhőtlen ez a kezdeti 8 hét, nem sikerült mindig úgy csinálni ahogy terveztem, de nem adtam fel mert éreztem, hogy ez jó lesz.

Tovább hát a MIDI-re. Szeptemberben már kérdezgette egy-egy ismerősöm Messengeren kissé pökhendien, „na és mizu, még mindig futsz?” vagy „hali nagy a csönd, futsz éjjel-nappal mi?” és ekkor voltam a legbüszkébb, amikor azt válaszolhattam, hogy IGEN! FUTOK! És nem azt, amit vártak, hogy á, nem jött be nem az én sportom, vagy hogy jaja elkezdtem, csak most sok a meló… csak most nehéz a gyerekekkel… csak… csak…

Persze az, hogy ez ilyen szuperül alakulhatott, mindenféleképpen nagy része van a csodás férjemnek, aki megteremti nekem azt az időt és lehetőséget, hogy én elmehessek edzeni és foglalkozhassam a tornákkal.

De még nincs vége, hiszen elkapott a gépszíj, nincs mese, egyre nyitottabb volt fülem-szemem mindenre, ami ezzel kapcsolatos és hát hogy, hogy nem – elkezdtem érdeklődni a futóversenyek, rendezvények felé is! Az első a Mini program méltó befejezését megkoronázó Aldi Futógála volt, ahol egy 2,5 km-es bébitávra neveztem. Nem mondom, hogy laza volt, bennem volt a teljesítési vágy – persze még nagyon kezdő vagyok, de imádtam az egésznek a varázsát, hogy sportolóként veszek részt egy ilyen eseményen, hogy a férjem és a kicsi gyerekeim egy hatalmas színes általuk készített szurkolótáblával kísérnek el, hogy utána kapok egy érmet, amit kitehetek otthon és ami azt sugározza, hogy igen Te ezt megcsináltad! Nem volt kérdés, hogy amint lehetőség adódik, kipróbálok hosszabb távot is.

Nos, azóta az a megállapodás született férjemmel, hogy minden hónapban nevezhetek egy versenyre. Mert érem megszállott lettem, ezt majdnem sikerült is tartani, inkább kettő lesz véletlenül, mert ugye ezen a virtuális futóversenyen is milyen szép az érem, meg azon most pont olyan a táv, ami nekem kihívás és nézd itt meg milyen jó helyen futhatok…

Szóval, a lényeg, hogy fussak. Most novemberben már a MIDI Stabilizálóban tartok a 3. hétnél és eddig 7,6 km volt a leghosszabb távom, amit egyben lefutottam. Kicsit szürreális, de: Minden vasárnap este várom, hogy kikerüljön a jövő heti edzés. Minden szakmai anyagot el kell olvasnom, ha újat találok épp a neten. Új szokásként futós újságot is olvasok, hát egy éve még ez nem igen kötött volna le... Minden futás után azt számolgatom, hogy mikor tudok menni legközelebb és azt elemezgetem mit tudok javítani a maihoz képest. Minimum minden másnap hengerezek. Majdnem minden futásom kiposztolásához késztetést érzek. Bár ez lehet, hogy nem sok mindenkit érdekel, de ha már csak egyvalakit is motiváltam vele vagy erőt adtam neki akkor megérte! Az új naptáramba még semmit nem írtam. Kivéve a futást. Célom, hogy jövőre további fokozatossággal először elérjem a 10km-t a Maxival, majd esetleg egy stabilizáló után a 15-öt a Maxi Plusszal és valahol őszre a FÉLMARATONT. Lehetőség szerint.

Szóval asszem… Igen, futóbolond lettem!"

*****

MÁSODIK HELYEZETT: PETRÁS-IVÁNYI MÁRIA

"Az én történetem nem az idén kezdődött, de egyértelműen idén vett pozitív fordulatot. Tudni kell rólam, hogy világ életemben erős testalkatú ember voltam, nehéz csontozattal, a sportoláshoz pedig úgy álltam hozzá, hogy más is biztosan odaférjen. A súlyomat rendszerint értelmetlen éheztető/koplaló diétával próbáltam kordában tartani, nem csoda hát, hogy a két terhességem alatt-után sikerült majdnem 120 kilósra meghíznom. Ennek egy jó részét (kb 20-30 kilót) a terhesség után, illetve az azt követő depressziós/stresszes időszakban leadtam, de ülő munkát végzek és sajnos a mozgás továbbra sem volt az életem része, ez vezetett az én kis személyes kálváriámhoz is.

Tavaly februárban egy családi korcsolyázás után elkezdtem érezni, hogy kellemetlenül zsibbad, görcsöl a jobb hátsó combom. Azt gondoltam, biztosan meghúztam korizás közben, nem foglalkoztam vele. Az idő előrehaladtával azonban nem múlt el, de nem is volt annyira kellemetlen sem, hogy komolyabban foglalkozzak vele. Aztán év közepére elkezdtek erősödni a panaszaim és akkor kerestem egy gerinc központot, ahol kiderült, hogy gerincsérvem van, így ezzel kezdtünk eleinte pozitív eredményekkel foglalkozni. Sajnos azonban a gerincsérvem mellé később összeszedtem egy ülőideg gyulladást is (amit nagyon sokáig a sérvemmel azonosítottak, és így sokkal később és sokkal rosszabb állapotban voltam, amikor végül elkezdték a kezelését). Végül, nagyon sok „szaladgálás” után a reumatológiáig vezetett az utam, ahol egy kéthetes intenzív terápiával próbálták kimozgatni a sérvemet és megszüntetni a gyulladást. Itt a kezelések eleinte úgy tűnt, hogy használnak - aztán egyszer csak minden eddiginél rosszabb állapotba kerültem. Egyik éjjel olyan fájdalmaim voltak amilyet még soha életemben nem tapasztaltam (pedig a két kislányomat is fájdalomcsillapító nélkül hoztam a világra). A fájdalom enyhítésére egyre több és egyre erősebb gyógyszert kaptam, amitől viszont a szívverésem elkezdett vészesen lelassulni... itt már őszintén féltem, hogy szó szerint nem élem meg a reggelt. Másnapra elmúlt a fájdalom, viszont amikor felkeltem, rájöttem, hogy nem tudom mozgatni a bal lábamat (rá tudtam állni, de hiába akartam vele elindulni nem engedelmeskedett).  Ez később enyhült és bicegve újra tudtam járni, de lábujjhegyre nem tudtam állni és nem éreztem a lábfejeimet egyáltalán. Mivel a doktornő kilátásba helyezett egy operációt, ha nem javulok, így teljes gőzzel kezdtem gyakorolni – a túlerőltetés azonban egy érgyulladáshoz vezetett. Itt már éreztem, hogy eltört bennem valami: amióta elkezdtem a sérvemmel foglalkozni, (napi szintű tornákkal, krémekkel, elektroterápiával) egyre csak rosszabb lett a helyzet, már az orvosom is csak fogta a fejét, hogy mi történik velem. Csak le akartam dőlni és nem csinálni semmit: gyűlöltem ezt a kiszolgáltatott és végtelenül fájdalmas helyzetet és azt éreztem, hogy ez nem igazságos, hogy minél többet próbálok tenni az egészségem érdekében, annál rosszabbul leszek. Mintha a testem szándékosan lázadna a fejlődés ellen, be voltam zárva egy börtönbe amit gyűlöltem kívülről és belülről is.

Aztán ránéztem a lányokra és elhatároztam, hogy igenis megcsinálom! Ott leszek velük a homokozóban, futok utánuk a játszótéren, megtanítom őket biciklizni, elmegyek a szalagavatójukra és igenis táncolni fogok az esküvőjükön, ha rajtam múlik! Minden nap megcsináltam a gyakorlatokat és egyszer csak elindult a fejlődés, meg tudott tartani a lábam. Először csak 3 másodpercig, de az nekem akkor olyan öröm volt, mint mikor később először csináltam végig Edo óráját anélkül, hogy ájulás közelébe kerültem volna. Ahogy fejlődtem, egyre nagyobb volt a késztetés, hogy valamit, „többet” csináljak. Elkezdtem nézegetni az online tornákat, de amiket találtam nem voltak elég rugalmasak számomra. Olyat szerettem volna, ami bármikor visszanézhető, változatos és teljesíthető. A karantén kitörésekor az egyik anyukacsoportban ajánlotta valaki a Gyerünk, anyukámat, gondoltam rákeresek... és bevallom, szerelem volt első látásra! Olyan volt, mint amikor egy hosszú, családtól való kellemetlen távollét után az ember benyit az ajtón és rájön, hogy amit a távolban elképzelt, hogy milyen érzés lesz majd, ha egyszer hazatér, az meg sem közelíti a valóságot, mert az sokkal, de sokkal jobb! Imádtam, hogy sokféle óra van, hogy én döntöm el, mikor indítom el, de a legeslegjobban azt, hogy olyan emberek állnak mögötte, akik szintén anyukák és pontosan tudják milyen kialvatlanul/betegen/fáradtan/hisztisen helytállni. Ráadásul a pontozási/jutalmazási rendszer is azonnal felébresztette a bennem szunnyadó gyermeket, szabályos örömtáncot járok, ha kapok a torna végén valamilyen matricát… 

És elkezdődött! Jött a fejlődés, egyre több, egyre jobban egyre erősebben. Először a karanténos videótárral kezdtem majd vettem egy nagy levegőt és belevágtam egy 8 hetes Formaszervizbe és innen már nem volt megállás… Hasizom regenerálás, Tartásjavítás, Szamba... jöttek, csak jöttek szép sorban a programok és velük együtt a fejlődés is. Az étrendnek köszönhetően rengeteg új ízzel és elkészítési móddal ismerkedtem meg és végre ezzel és a mozgással már nem a hirtelen jövő, de nem tartható fogyásom kezdődött meg, hanem egy olyan életmódváltás, ami tartós és mindenekelőtt konstans örömet okoz. Aztán ahogy egyre otthonosabban mozogtam a tornák világában, elhatároztam, hogy szintet lépek! Az orvosom anno azt mondta, hogy lehet, hogy az állapotom nem fog változni, de ha együtt tudok élni azzal, hogy bicegek és nem érzem a lábujjamat akkor nincs nagy gond. Én azonban látva a saját fejlődésemet és olvasva a rengeteg csodálatos átalakulást és fejlődést, úgy döntöttem, hogy ez nekem nem elég, én nem csak bicegve akarok járni, hanem futni akarok. Igen ám, de én és a futás sosem voltunk igazán nagy barinők... Én azt gondoltam róla, hogy utálatos egy dög, aki csak magának él és teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy én kiköpöm a tüdőm, ha vele akarok lógni, ő meg valószínűleg azt gondolta rólam, hogy soha az életben nem lesz bennem annyi kitartás, hogy együtt legyünk... és végül majdnem igaza lett. Amikor a reumatológiai osztályon vártam, hogy végre tudjak fájdalom nélkül mozogni (és közben kiderült, hogy lehet, lábra sem állok már rendesen soha) sokat gondolkoztam azon, hogy ha kijutok élve (és ez sem sokon múlott), akkor elkezdek rendesen mozogni. És amikor ez már megvolt, akkor elkezdett a fejemben mocorogni egy gondolat, hogy mégiscsak meg kéne próbálkozni azzal a futással. Úgy kúszott be az agyam hátsó részébe mint amikor a férjem, vagy a lányaim próbálnak megágyazni egy nagyobb kérésnek („anyuuuuu….anyuciiiii”….): először csak egy - egy elejtett gondolat, majd egyre közelebb kerülgetve azt a bizonyos kását szépen eljutottunk a konkrét igényig: Futni akarok!

Először azt hittem rosszul hallom saját magamat, még a férjem is jót nevetett, ismerve a futáshoz való hozzáállásomat. Aztán úgy voltam vele, hogy mi baj lehet.... és rájöttem, hogy soha nem voltam még ennyire szabad, mint most, hogy futni kezdtem! Az, hogy ezt egyáltalán megtehetem, olyan erőt ad, hogy ne adjam fel, mint még soha kb. semmi! És íme, itt vagyok, túl a MINI-n, benne a MIDI-ben, szorgalmasan rovom az utcákban vagy a futópályán a kilométereket, csinálom a tornákat és már a férjem sem mosolyog meg, csak néma áhítattal nézi ahogy haladok előre, lépésről lépésre, egyre messzebb attól aki majdnem egy évvel ezelőtt azon a kórházi ágyon azért imádkozott, hogy ha csak sántítva is, de hadd járhasson újra! Már nem bicegek, már nem fáj, már tényleg csak egy rossz emlék – egy memento, hogy soha ne feledjem, honnan indultam és miért csinálom. Szóval a Gyerünk, anyukám! csapatának szakértelme, lelkesedése és "emberközelisége", rajta keresztül több ezer hozzám hasonló anyuka mindennapos biztató szavai, gondolatai, nehézségei és őszintesége megváltoztatták az életem és egy kicsit futóbolonddá is tettek!

Szóval bizakodva nézek a jövő elé és kíváncsian várom mit tartogat még számomra az immár egyre jobban megkedvelt önmagam!"

*****

HARMADIK HELYEZETT: HEVÉR ALINA

"Szeretem a számokat, így azokkal kezdem: 1 év alatt 260 GYA pont, 7 program, mindegyik 100% teljesítéssel, 173 lefutott km, teljes edzés idő több mint 5 nap, kereken 10 kg és sok-sok cm (csípő -10 cm, derék -8 cm, comb -6 cm) mínusz.

De hogy mit kaptam ezektől a számoktól, azt már jóval nehezebb megfogalmazni. Kitartást, élvezetet, nyugalmat, izzasztó perceket, sikerélményt, leleményességet (leginkább, hogy a napomba hova passzírozzam be a futást/tornát), önbizalmat, könnyedséget, a határok feszegetését, kilépést a komfortzónámból, a futás szeretetét.

És még néhány, engem jellemző szám: 34 éves vagyok, 4 kisfiú anyukája (7,5 év, 6 év, 2,5 év és 14 hónaposak).

2019 november 11-én csatlakoztam az akkor induló Szülés Utáni Regeneráló Programhoz, ha jól emlékszem, a közkedvelt közösségi oldal dobta fel a reklámot, én pedig szinte azonnal kaptam az alkalmon, mert legkisebb fiam épp betöltötte a 6 hetet, mikor kezdődött a program. Már az első hetekben elvarázsolt és magával ragadott a GYA-életérzés, szuper és átlátható a weboldal, fantasztikusak az oktatók, változatosak az órák, és ami a legcsodálatosabb, hogy olyan szépen, fokozatosan vannak felépítve, hogy mindig legyen benne kihívás, de sikerélményt is adjon, és ez most, a 8. programom során is igaz.

Szerencsémre, a mozgást nem a GYA-nak kellett megszerettetnie velem, mindig is igényelte a testem, ráérős egyetemista koromban heti 6-7 alkalommal jártam fitnesz-terembe, csak mert szerettem. A legváltozatosabb órákon vettem mindig részt, a jóga/pilates vonaltól kezdve a spinningen át különféle erősítő és alakformáló órákon keresztül a hot ironig mindent kipróbáltam és szerettem is. Az első két terhesség után is mindig újrakezdtem a rendszeres mozgást, fogyni is sikerült, de nekem mindig nagyon fontos volt, hogy elmehessek otthonról edzeni, az az én-időm, azt nem otthon akarom csinálni, kell, hogy átkapcsoljon az agyam, kiszakadjak a négy fal közül. Aztán a második és harmadik gyerek születése között vidékre költöztünk, fitnesz-terem sincs igazán a közelben, és persze az időm is kevesebb lett, így egyre kevesebbet mozogtam. A harmadik és negyedik babavárás alatt is csak nagyon mérsékelten és ritkán tornáztam. Aztán négy gyermekkel a „nyakamban” megláttam a GYA hirdetését, és ahogy az a nagykönyvben meg van írva, éreztem, hogy ezt nekem találták ki (és azóta is így érzem)! Engem a többiekkel való versenyzés nem különösebben motivál, sokkal inkább a magamnak való bizonyítás, a 100% elérése, hogy minden tornát teljesítsek, így mindig a prioritási listám elején szerepel, hogy a tornát/futást be tudjam iktatni. A GYA elérte, hogy a fitnesz-terem egyáltalán ne hiányozzon, a közösség és változatosság itt is teljes mértékben adott! Azért annyiban megtartottam én-időnek, hogy szinte soha nem a gyerekekkel vagy mellettük tornázom, inkább nélkülük, ha alszanak, bölcsiben/suliban vannak, vagy apjuk hatástalanítja őket.

És ha ez a sok pozitívum nem lett volna elég, a GYA következő óriási érdeme, hogy megszerettem, jobban mondva megimádtam a futást! A legjobbkor, 2020 márciusában csatlakoztam a Mini Futóprogramhoz (a futós múltamról nem sok írnivaló van, voltak időszakok az életemben, mikor futkorásztam, de semmi komoly, néhány hét alatt elhalt a dolog, és igazán sosem rajongtam érte).

Azért mondom, hogy a legjobbkor, mert az Első Nagy Karantén ideje alatt az a heti két futás volt, ami a fejemet a víz fölött tartotta. Tudom, hogy mindenkinek nagyon nehéz időszak volt, én különösen sajnáltam magam, amiért ezt át kell élnem négy ilyen pici gyerekkel… nem is akarom részletezni. A lényeg, hogy az, hogy a futások ürügyén legálisan kiszabadulhattam a friss levegőre (babakocsival futottam az akkor 6 hónapos legkisebbel), elszakadhattam a család többi tagjától, tartotta bennem a lelket. Nyárra viszont nem futóprogramokat választottam, mivel a legnagyobb melegben nem kívántam futni, a családi napirend miatt viszont én se reggel, se estefelé nem tudtam volna menni. Így egy nagyobb kihagyás után, szeptemberben csatlakoztam a Midi Futóprogramhoz. És itt következett be az igazi áttörés! A második héten még 12 perc futástól meg akartam halni, a 6-8. héten pedig sorra döntögettem a saját rekordjaimat, csak úgy szárnyaltam, jobban mondva vitt a lábam, folyamatosan javult a tempóm, egyre jobban bírtam szusszal, hegymenetben sem akartam már meghalni, minden futást még jobban vártam, mint a tavaszi karantén idején. Folyamatosan itthon vannak vagy sem, négy fiú mindenképpen kikezdi az amúgy sem stabil idegeimet, így ezek a futások tényleg életmentőek nekem, közben és utána érzem, ahogy tisztul a fejem, kisimulnak az idegeim, új ember leszek, tiszta fejjel folytatom a napot! Nincs mese, függő lettem, futás függő. Már az időjárást is mindig futás szempontjából nézem: „Ó, ma igazi jó futó-idő van”, vagy ”de jó, hogy ma pont nem akartam futni, ebben az időben”. Bár nem is tudom, létezik-e rossz idő a futáshoz…az esőben futást például szerintem mindenkinek bakancslistára kellene tenni, akkora élményt ad!

Jelenleg a Midi Stabilizálót csinálom, ami egy abszolút hiánypótló program, mert éppen azon gondolkoztam, mit csináljak a következőkben, a Maxit még soknak érzem, de a Midit nem ismételném. Ezer köszönet, hogy létrehoztátok ezt a stabilizáló programot! Ezáltal is tanultam újat magamról, mert mondtam is a férjemnek, hogy én nem tudom, hogy fogok gyorsabb tempóban futni, mint eddig, már ezt is a határaim feszegetésének érzem, és szerintem engem nem tud gyorsabban vinni a lábam, nem tudok szándékosan gyorsabban futni, és kiderült, hogy mégis!

Nem mondom, hogy a túl közeli céljaim között szerepel a maraton, vagy akár a fele…Egyelőre élvezem, hogy végre szeretek futni, feltölt és lenyugtat, túl sokat gyorsulni sem akarok, annyi a célom, hogy az időm, a logisztika és a testi egészségem lehetővé tegye, hogy továbbra is rendszeresen, jólesően futhassak! És köszönöm az eddigi kilométereket!"

*****

 

Ha ezeket a történeteket olvasva te is felbátorodtál és szívesen kipróbálnád a futást, böngészd át a Gyerünk, anyukám! Futóprogramjait, ha pedig úgy érzed, hogy segítségre van szükséged a megfelelő program kiválasztásában, írj nekünk bátran a szerintem@gyerunkanyukam.hu e-mail címre!