Nóri újrakezd

Annyira rohadtul és mocskosul és méltatlanul nehéz újrakezdeni.

Lehet erre mondani, hogy nem kell abbahagyni. De a legtöbben abbahagyjuk. Az egyiknél a lélek fogy el egy időre, a másiknál a test. 

Nekem is fogyott már el minden. Nem is tudom, melyikből nehezebb a felállás. Mindegy is. A lényeg, hogy ott ülsz a mélyén, zakatol az agyad, hogy csinálni kéne, de egyszerűen nem megy. Vagy azért, mert a lelked fáj vagy azért, mert a tested.

Közben persze az sem segít, hogy mások meg éppen életük szériáját élik, mert az is a saját tehetetlenséggel szembesít. Pedig mondod magadnak, hogy a másik sikere nem a te sikertelenséged.

Talán mégis az a nehezebb, amikor sérülés hátráltat. Talán lenne kedved, talán lenne olyan gyakorlatsor, mozgásforma, ami belefér, de félsz a fájdalomtól. 

December 3-án 9-kor azt hittem, hogy nekem lehet simán ugrálni a trambulinon a gyerekekkel télen, reggel, bemelegítés nélkül. Nem lehetett. Aztán a fogászati műtét sem segített, ahol az eksön 25 perc volt, a varrás meg 85. És erre a covid, aztán a sérült láb sérülése megint. Azt már hangosan ki sem merem mondani, hogy most az egyik térdem francol egy kicsit 🤦‍♀️

Sérült a vádlid hasazz, varrt a szád, told fekvésben, lábsérülésre súlyzós felsőtest! És a kaja sem lehet annyi, amennyit megszoktál. Mondhatta volna az erőnléti edzőm, ha lenne 😃

És nagyon sz@r nekiállni, érezni, hogy ami korábban ment, az megterhelő. Tudni, hogy nem itt kéne most tartanom. 

De már sokszor tartottam itt, és erre jó gondolni. Na, nem arra, hogy milyen jogon gyerünkanyukámozok itt, mikor nem először szállok ki teljesen, hanem arra, hogy türelem, és elmúlik.

De akkor is olyan méltatlan, hogy a leépülés mindig annyival látványosabb és tempósabb, mint a felépülés 😃

Ki jön vissza parkolópályáról most?