AZ ÉN GYERÜNK, ANYUKÁM! SZTORIM - FUTÓBOLOND LETTEM 2021 EREDMÉNYHIRDETÉS

A rengeteg szuper történetből válogathattunk, nem is tudtunk háromnál megállni - ezt nézzétek el nekünk. Ha bármikor is felmerült benned a futás gondolata, vagy csak egy kis plusz motiváció hiányzik, mindenképpen olvasd el a lenti történeteket! Azonnal szaladsz majd a nyúlcipőért! 

Emellett pedig minden pályázónak hatalmas tisztelet jár! Még ha nem is könnyű, de újra és újra legyőzitek az elemeket és magatokat is és ez a lényeg!

ELSŐ HELYEZETT: KOLOZSVÁRI MAGDOLNA

 

"Futóbolondok lettünk!

 A futás megint az a sportág, ami nagy sport rajongóként, csak a tévé előtt ülve töltött el lelkesedéssel. Mindig csodálattal adóztam a Margitszigeten vagy a Patak futó pályáján - időjárástól függetlenül - elegánsan elsuhanó megszállottak előtt. Biztosan mindenkinek megvan a tetszikdeénsosemtudnámcsinálni kalapja, hát nekem oda került. Aztán a lelkes beszámolókat olvasva, egyre inkább el tudtam magamat is képzelni a suhanók sorában. Végül is ex-kézilabdázóként - győzködtem magam - sokszorosát voltam képes lefutkározni a pályán. Aztán jött a kisördög hang, nana, az nem futás volt, teljesen más, nem emlékszel, a tornaórai futások során tüdőbeszorult hasogatóan kínzó levegővel mégis az utolsók között vánszorogtál be. Egy-két újabb lelkesítő komment a Társalgóban és befizettem a tavaly márciusi Mini csoportba. De akkor jött a váratlan. A szörnyű Covid. Tizenegy nap kórház, oxigén, félelmek stb... A 80 %-os tüdő érintettség miatt nemhogy a futás, de még a boltba menés is elérhetetlenné vált. Viszont itt volt mellettem a karantén pocakos 9 éves 1.0, aki az uszodák lakatjai miatt rendszeres mozgás nélkül maradt. Lukács Kati egyből engedélyezte, hogy átirassuk rá programot és Félix örömmel vágott bele a futás világába, ahová olyan régen vágyott már, azonban az atlétika edzések időpontjait nem sikerült kilogisztikázni. A gerinctornák neki nem, de nekem nagy kedvenceimmé váltak. Imádta programot, helyére került az önbizalma is, a pocak meg a feledés homályába. 

Aztán jött a nyár. Lassan-lassan, de erősödtem, majd zöld utat kapott a szívem, a tüdőm viszont lemaradt regenerálódásban, azonban egyszer csak ott is elhangzott, hogy addig, ameddig jól érzi magát mozgás közben....  Felkészülni, vigyázz, kész.... Izgatottan, de félelemmel telve vártam az őszt, amikor is már saját jogomon kezdhettem a futást. Eleinte szétszorongtam magam: ugye nem leszek újra covidos, mint tavasszal, ugye bírni fogja a tüdőm, jaj olyan jól esik, ugye nem lesz semmi baj. És szerencsére nem lett. Járulékos hozadékként csökkentek a post- majd long covidos tüneteim, már csak az undok szorongás maradt vissza, de ahogy növekedtek a futással töltött percek és csökkent a séták időtartama, kezdett a háttérbe szorulni. Egyre jobban élveztem a kocogást. Nekem iszonyatosan kényelmes volt, hogy "csak" futni kell, felveszem a pólót, nadrágot, cipőt és go. Egészen más érzés, hogy nem lesem a képernyőt a következő gyakorlat elsajátításához, nincs kedvenc vagy valahogytúléljük feladat, csak jobb láb bal láb közben törzsre ügyel. Aztán egyszer csak elértük azt a futás időhosszt, amikor nem csak értintettem a Patak parti futó pályát, hanem már fél kört ott is eltöltöttem. Itt annak kellene következnie, hogy eufóriában, a fellegek között - ahogy korábban reméltem - lebegve, fanfárok kíséretében libbentem tova és egy szemvillanás alatt zavartam le az 1 km-t. Volt aki három teljes! kört vert rám. Aztán az sem töltött el felhőtlen boldogsággal, hogy míg én hátul kilométeres amplitúdóval rengő fenékkel vánszorogtam gyök kettővel egy lomha elefánt kecsesnek nem mondható mozgásával, addig a futó hölgyek elképesztő gazella kecsességgel libbentek tova, földi lények - én - számára elérhetetlen feszes popójukkal. A futástól vörösben lángoló arcom, már több pirulást szerencsére nem bírt felvenni. Hazaérve azonban 1.0 - legnagyobb rajongóm - rögtön kikapta haldokló kezemből a telefont és elemezte az ott látott számadatokat és olyasmiket mondott, hogy anya sokat javult második etapban a sebességed és megtettél y km-t és hát ez nagyon jó összehasonlítva az én ekkori és ekkori adataimmal. Egyből Paavo Nurmiként láttam magam és két nap múlva egy harcos amazon állt a liftben. Az utolsó előtti héten, kapaszkodjatok meg, már volt, hogy valakit meg is előztem. 

Itt aztán jöhetne a további siker a Midi program teljesítéséről. De nem jön. Elkezdtem, de a szívem össze-vissza kalapált, az ottani tornákhoz - be kellett vallanom - hogy nem vagyok még elég erős, ráadásul "összeszedtem" egy jó kis IR-t is. El vagyok-e emiatt keseredve? Á dehogy, kedves olvasó. Hiszen ez nem futóverseny. De hogy lehet, hogy mégis magaménak érzem a futóbolond jelzőt? Hát úgy, hogy Hanka tanácsára folytattam a kocogást heti két alkalommal a 10-15 és 15-20 perceket. Szorgalmasan felírtam a Midi ütemezését és mindent duplázva, lassabban, de haladok a kitűzött 5 km-es cél felé. Sok mindent tanultam a futáson kívül ebben a programban. Először is elengedni, aztán türelmesnek lenni, majd bátorságot szerezni az újrakezdéshez és végül újratervezni saját lehetőségeim és adottságaimhoz mérten. 

És amit még kaptam. Az az én kis futótársam. Ha van kedve, jön velem kocorászni, ha nem, az sem gond. A futás szeretete már a miénk.

Maradok tisztelettel:

Kolozsvári Magdi"

*****

MÁSODIK HELYEZETT: HORVÁTH ESZTER

 

"Mindig is duci kislány voltam és ez felnőttként se változott,  ami maga után vonta azt, hogy a futás soha nem tartozott a kedvenc mozgásaim közé. Az iskolás éveim alatt is utáltam futni, pedig szegény tanáraim mindent megtettek azért, hogy ez ne így legyen. Felnőttként mindig csodálattal néztem azokat, akik csak úgy róják a kilométereket, és én is megpróbálkoztam a futással egy párszor, de sajnos mindig kudarcba fulladt a kitartás hiánya miatt.

De tavaly januárban jött egy kattanás... Elhatároztam, hogy a 41. születésnapomon a Balaton partján fogok versenyen futni. Keresgéltem a neten és rátaláltam egy balatonkenesei versenyre. Mivel elég nagy súlyfelesleggel rendelkeztem, a GYA-s programok közül először A Nagy SÚLYrakezdőt csináltam meg, étrenddel kiegészítve, ami szépen lassan bevezette az életembe a mozgást és megindította a kilókat lefelé.

A márciusi programkörben kezdtem a Mini Futóprogrammal és onnantól kezdve nem volt megállás. Végigfutottam a nyarat is, kisebb nagyobb hullámvölgyekkel, de nem adtam fel. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy igenis meg tudom csinálni, amit januárban elterveztem.  Én, aki mindig is utálta a meleget (a kövérségem miatt), képes voltam hajnalban felkelni és lefutni a Hanka edzéstervét, mert tudtam, hogy délután már nem lesz rá energiám. Még a nyaralás alatt is, amíg a többiek édesdeden aludtak, reggel 5-kor már Hévíz utcáit róttam.

A kitartásnak meg is lett az eredménye, egy nagyon meleg szeptemberi napon részt vettem életem első futóversenyén. Továbbra is viszonylag nagy túlsúllyal csak annyi volt az elvárásom magam felé, hogy szintidőn belül teljesítsem a versenyt. Megszenvedtem érte, de sikerült! A hab a tortán pedig az volt, hogy teljesen véletlenül egy szintén GYA Futóklubos lánnyal indultunk együtt. Ő gyorsabb, és a célban ott várt engem a családom mellett. Na, ez az érzés leírhatatlan volt!

Másnap már a következő versenyt keresgéltem, amikor szintén egy balatoni futóversenyt jött szembe velem. Balatonfüred, október vége, 10,5 km.  Ez volt a következő cél. A cél itt is a szintidőn belül beérni. Ez igazi örömfutás volt és még az időm is szuper lett, persze önmagamhoz képest. A célba érkezéskor még mosolyogni is volt erőm.

Azóta is folyamatosan futok és már meg van az új célom is: szeptemberben leszek 42 éves, és addig szeretném kétszer lefutni a félmaratont (21x2=42).

Amit pedig szintén a futásnak és a GYA-nak köszönhetek, hogy január óta sikerült 22 kilótól megszabadulnom.

Nagyon köszönöm az egész GYA stábjának és Hankának, hogy ennyi idősen megszerettették velem a futást!"

*****

HARMADIK HELYEZETT: KELEMEN ANITA

 

"Örökös újrakezdőként, totális izgalomban álltam a startnál 2021 tavaszán. Előtte csak a magam szakállára futkostam, mint jóféle futóbolond. 

A tél nem kedvez nekem, ott mindig elbukom. Megfájdul a torkom, fázom, túlöltöztem, nincs kesztyű, lerohad a kezemről a kesztyű, sötét van, félek a sötétben, nem komfortos. Így volt ez tavalyelőtt is. És meguntam. Abbahagytam. Csak a tornára koncentráltam, mert azt lehet bent, nincs hideg, ha meleg van, bekapcsolom a klímát, ha esik, akkor is tornázhatok stb. Bő egy évig ki is elégítette a mozgás iránti vágyamat, aztán szégyen és gyalázat, de elkezdtem valami másra vágyni. Más mozgásra. És az akkori utolsó tornaprogramban jöttem rá, hogy futni akarok megint. De már nem magamtól, hanem vezényszóra. Valaki mondja már meg végre hogyan kell jól futni. Okosan. Nem elfutva az edzés elejét, és szenvedni a felétől. Ez volt az egyik motiváció, ami miatt befizettem a májusi programkör Midi Stabilizáló programjára és neveztem háziasszonynak is. Ti pedig bizalmat szavaztatok és nekem adtátok a lehetőséget, amiért azóta is hálás vagyok! A másik pedig az, hogy az egyik barátnőm kitalálta zéró futással a lábaiban, hogy ő biza indul az egyik őszi futóesemény 10 km-es versenyén. És elhúzta előttem a mézesmadzagot. Én meg ráharaptam. Annyira, hogy még nagyobb elánnal indultam neki minden nap a tornák melletti futásnak, amivel az volt a célom, hogy a midistabban ne szenvedjek, tényleg legyen meg a biztos 5 km. Meglett. Emlékezett rá a testem, az izmaim, minden porcikám, amit futásra használtam és én hálás voltam ezért.

A program elején, sőt igazán a végére sem jött meg a várt gyorsulás, de megtanítottátok, hogy nem a tempó a fontos, nem az, hogy hány embert hagyok le a futópályán. Ezeknél sokkal fontosabbakat tanultam és értettem meg végre. Többek között, hogy hogyan osszam be az erőmet, hogyan tartsam a tempót anélkül, hogy belehalnék az elején és hogy ha fejben eldöntöm, akkor igenis meg tudom csinálni. Sokat segítettek Hanka írásai és a facebook oldalán is olvastam hasznos dolgokat. A program futócsoportjában is nagyon jó csapat volt, mindig motiváltuk egymást, ők is erőt adtak egy-egy rosszabb napon. 

A futóedzéseket hétköznap többnyire kora reggelre időzítettem, amikor még mindenki aludt, akkor indultam el, hogy feltöltődjek testileg és lelkileg. Sokszor láttam a napfelkeltét, amiért magamtól nem keltem volna fel. Érezni a nap első kissé csípős, de azért melengető sugarait, miközben rovom a köröket futópályán, felbecsülhetetlen élmény. Ahogy a futás szabadsága is. Magam mögött hagyni mindent és csak elindulni, bekapcsolni a zenét és tudni azt, hogy van egy órám, amikor nem kell azon rágódnom, hogy mi lesz a vacsora, vagy, hogy elfelejtettem mosni, esetleg, hogy a gyerek az apjával van a játszótéren. A kissé ferdén néző többi szülőre tényleg már csak mosolyogni tudtam, elengedtem a megfelelést, valahol ott, amikor a fiam először evett a homokozóból nyálas, homokos kölest. 

Imádtam a szabadság érzését még akkor is, ha a városban futottam a házak között. A hétvégi futásokat azért vártam, mert olyankor futórandiztunk a férjemmel. Ilyenkor a közeli kiserdőben futottunk az ösvényeken. Néha olyan volt, mint a szarvasok, akik kergetik egymást, versenyezve, élveztem ezeket a futásokat. Azért is szerettünk az erdőben futni, mert itt nem éreztük a tűző napot, ahogy az esőt sem, ha esetleg elkapott minket, nem aszfalton futottunk és nem is a rövidke rekortánon. A férjem mindig gyorsabban futott, így ő diktálta a tempót, én pedig próbáltam tartani az iramot. A program végére valamennyit gyorsultam ugyan, de nem lettem Usain Bolt. Folytattam szorgalmasan a futkosást a Maxiban is. Lényegében a program végén volt a futóesemény, amire elcsábított a barátnőm (akinek végül úgy hozta a sors, hogy nem tudott részt venni, de még edzeni sem igazán), így még nagyobb volt a motiváció. A program felénél éreztem, a midistabba fektetett munkát. Én elmentem a futásra és egészen jól sikerült annak ellenére, hogy senki sem jött szurkolni, a tudjuk mi miatt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a közel 30 fokban úgy fogom lefutni, hogy különösebben bele sem halok és még az időm is elfogadható. A nevezésem megvolt a következő eseményre, ahová a férjem is elkísért, de végül csak a helyszínen nevezett, így együtt futottunk. Az elején ő húzott engem, a végére viszont én kaptam össze magam, így nem volt más választása, futott utánam. Szó szerint, mint később elmondta. Ez egy hatalmas visszaigazolása volt annak, hogy tényleg megérte minden egyes másodperce annak, amit erre szántam, mint ahogyan az is, hogy a két esemény között eltelt négy hétben sokat fejlődtem, gyorsultam, amitől lássuk be, hízott a májam, hiszen ez is volt az egyik célom. Ebben pedig nektek is jókora részetek van. 

Ezután mertem csak arra gondolni, hogy nevezek az első tavaszi félmaratonra és próbálok keresni egy csapatot, ahol váltóban valamelyik ultra versenyen is részt vehetek. Ezekkel a célokkal csináltam a Maxi Stabilizálót ugyanolyan lelkesedéssel, amint az első midistab edzést. Sajnos azonban a program végefelé egyre gyakoribbá vált a térdfájásom, ami azóta is tart, így gyakorlatilag november óta nem tudok futni. Gyógytornász segít rendbehozni és bíztat, hogy van realítása az álmaimnak, nem kell lemondanom a futásról és arról a végtelen szabadságról, amit hoz magával. Addig is, amíg újra felhúzhatom a nyúlcipőt és újra küzdhetek az álmaimért, tornázok újra veletek, mert durva függőséget okoztok az ember lányának.

Nem tudok elég hálás lenni nektek és az egész GYA közösségnek, mert bátran mondhatom - és tudom, hogy mindenki így gondolja -, hogy nincs még egy ilyen motiváló és segítő közösség, ahol ennyi támogatást kapunk nőtársainktól. Kelemen Anita"

*****

HARMAIDK HELYEZETT: NAGYPÁL KRISZTINA

 

"Sziasztok!

Örömmel osztom meg veletek a futassal kapcsolatos sztorimat, mert tényleg egy csoda volt az egész:

2007-ben, 2010-ben és 2012-ben egész nyarakat töltöttem futással, az utolsó évben egészen 13 kilométerig sikerült feltornázni magam, de aztán megismertem a páromat és a sok sportot leváltottam a szerelemre és az otthon ülős romi estékre. 2019-ben a kislányom születése után találtam rá a Gyerünk, anyukámra, azóta rendületlenül itt vagyok veletek, de fogyni igazából 2020 ősszel kezdtem mikor ezerrel elkezdtem étrendezni és Videotárazni, majd újult erővel programozni.

Na de, hogy jön ide a futás? Mondom, nyugi...

A párom nagy álma volt, hogy egyszer megint futni lásson, mint régen, de a súlyfelesleg és a térdeim miatt ezt nagyon sokáig elvetettem, pedig imádtam régen is a futással együtt járó endorfin löketet. Aztán amikor végre könnyebb lettem, tavasz táján úgy döntöttem, hogy ideje visszaszállni a ringbe, úgyhogy egyből a Midire neveztem be (a Popsizom meg Szuperhas utan eléggé fel voltam bátorodva) és ezzel együtt egy egyszerű kis okosóra tulajdonosa is lettem.

Na, ha már megvolt az óra is, akkor nincs mese futni is kellett. 

A szintfelmérő minden elvárásomat alulmúlta... az alatt az egy kilométer alatt majdnem kipurcantam. Komolyan. 

Aztán szépen futkároztam, tornáztam, tettem amit kellett, küzdöttem és elkezdtem egy ponton élvezni is, de valahogy mégis csak a program vége után egy hónappal sikerült teljesítenem a program célját, mármint hogy meglegyen az 5 km vagy 40 perc futás egyben. Mikor meglett az óriási öröm volt. 

Ami nagyon különleges nekem ebben, az az, hogy a GYA adta vissza a lendületem, a futócsopiban volt pl. fuss rúzzsal kihívásunk, amit én a kutyámmal teljesítettem, szemerkélő esőben. 

Az őszi futós GYA esemény is hatalmas kedvencem volt, mert még sosem voltam ilyen alkalmon és végre nem csak a képernyőn találkozhattam Nórival, hanem élőben is, és nem mellesleg 4 percet sikerült javítani az 5 km-es távon. 

De talán a legszebb futós pillanat számomra az volt, mikor egy nagyon morcos hétköznap délelőtt egyedül futottam a gáton, esett is, én meg az időjárásnak, a tempómnak és a hangulatomnak megfelelően Oasis-t hallgattam és megláttam egy hapit, aki ugyanúgy az elemekkel küzdött mint én... csak éppen a Duna közepén egy kis kajakban tette ezt. Előtört belőlem valami régi emlék a csodás futóversenyekről, ahol mellettünk mindenki szurkolt, kiabált és zenélt, és ezen felbuzdulva elkezdtem a srácnak szurkolni és ami még viccesebb, hogy vette a lapot és ő meg nekem kezdte ugyanezt. 

Így mendegéltünk hát előre...méterről méterre, én a lila kis cipőmben, ő meg az evezőivel. Csoda pillanat volt.

A futóbolond létem kitartott jóval a program vége után is, így alakult, hogy 2021-ben összesen 40 alkalommal 156 kilométert futottam. Biztos, hogy nem rekord semmilyen hivatalos formában, hiszen vannak csoda sportolók, akik havonta futnak ennyit, számomra viszont őrületes eredmény, mert 9 év után végre visszatértem és számolom vissza a napokat, mert már csak 1 hónap és márciustól újra ott leszek a programban, na meg a közeli gáton a kis zenéimmel, a kutyámmal és a ránk váró lefutni vágyott kilométerekkel. Köszönöm, hogy megoszthattam veletek. 

Üdvözlettel, Nagypál Krisztina"

*****

A négy helyezés mellett úgy éreztük, hogy egy különdíjat is ki kell osztanunk, Katinka írása nem csak a futóbolondokhoz, de minden édesanyához szól!

 

KÜLÖNDÍJ: ALMÁSY KATINKA

 

"Katinka vagyok, 37 éves, egy három és egy négyéves angyali ördögfióka anyukája. Ezek ketten azonban nem olyan ördögfiókák, akik, mint a szélvész végigsüvítenek a tájon.  Ezek olyan ördögfiókák, akik gyökeret eresztenek, és nincs az a hajcsár, aki haladásra tudná fogni őket. Én is csak toporgok ostorral a kezemben, és kémlelem a határt, ahol olyan csábító a messze. Ezek ketten olyan ördögfiókák, akik mellett 24 órában teljes fegyverzetben, harcra készen állok. Ezek olyan ördögfiókák, akik mellet életem kilencvennyolc százalékában anya vagyok. Kilencvennyolc százalékban, éjjel és nappal. És ott van az a kettö keserves százalék, amiben benne rejlik minden álmom és féltve őrzött kincsem. Életem ebben a két százalékában beleadok hát apait-anyait. Ebben a két százalékban meg akarom mászni a Mount Everestet és ki akarok rohanni a világból. Látni-látni-látni akarok, érezni a testem, az izmaim, magam lenni a gondolataimmal. Ebben a két százalékban meg akarok mászni minden környékbeli dombot és hegyet, megnézni a patakpartot, és a kilátást a Hármashatárhegy tetejéröl is. Ebben a két százalékban futócipőt húzok, hogy mindezt elérhessem. Számomra a futás csak annyit jelent, hogy felhúzom a futócipőt. Néha nem tudom, lesz-e belöle bármi is, de megadom neki az esélyt. Kigondolok egy izgalmas túraútvonalat, és nekiindulok. Ha meredek az emelkedő, belesétálok, belegörnyedek, meg-megállok. És ez teljesen rendjén van így. Van, hogy majd´ beleszakadok, de tovább futok, mert tudom, hogy a következő lejtőn lelazítom minden izmomat. Néha nagyon megerőltetem magam, úgy érzem, ma ez nekem nem megy, aztán ránézek az órámra, és rájövök, mennyire gyors is voltam - érthető, hogy elfáradtam…

Futó vagyok, mert futócipőt húzok. És mindegy, hogy a kilométert tíz, nyolc, hat, vagy kevesebb perc alatt futom, futó vagyok. És minden alkalommal rácsodálkozok, mi mindenre vagyok képes. És hálás vagyok, amiért egy órában megélhettem azt, amivel más, akinek nincs miért hazarohannia, egy délelöttöt tölt el. Mert nekem nincs időm megállni. Mert ugyanúgy, ahogy a gyerekek mellöl néha hív a messze, futás közben nem hagynak lankadni az otthon tornyosuló legó halmok, amikből még tűzoltó autót kell építeni, a lekvár, amit még el kell tenni, és a bodzavessző, amiböl sípot faragni. Anya vagyok. Mutassatok közülünk, anyák közül olyat, aki nem szakad szét a ritka énidő, az édes kötelesség, az állandó lelkiismeretfurdalás, és a nap végi kimerültség ördögi körében. Őrület ez. Őrület ez az anyaság, minden izgalmával, meglepetésével, kiszámíthatatlan- és néha kilátástalanságával, örömével. Őrület. Talán néha kicsit őrültek is vagyunk, mi anyák, elfogultságunkkal, aggodalmunkkal, paranoiáinkkal. Talán kicsit őrültek. Vagy bolondok. És, ha futócipőt húzunk, hát mind futóbolondok."

*****

Ha ezeket a történeteket olvasva te is felbátorodtál és szívesen kipróbálnád a futást, böngészd át a Gyerünk, anyukám! Futóprogramjait, ha pedig úgy érzed, hogy segítségre van szükséged a megfelelő program kiválasztásában, írj nekünk bátran a szerintem@gyerunkanyukam.hu e-mail címre!