Fekete Kriszta 240 848 lépést tett közelebb önmagához

A Camino gondolata már évek óta meg-meg talált, de egyedülálló anyaként 3 gyerkőcöt nevelve nem tűnt reális vállalásnak hetekre eltűnni a térképről. Így a bakancslistámon mindig egyre hátrébb tolódott ez a vágy…

Majd tavaly októberben megkérdezte a gyermekjóga oktató tanárom, példaképem, mentorom Csíki Mariann, hogy idén májusban csatlakoznék-e a horvát Caminóhoz. Egy maroknyi gyerekjóga oktató, idén májusban és a Krk Camino Horvátországban. Gondolkodási időt kértem.

Nagyon tetszett, hogy nem kell Spanyolországba menni, repülőre ülni és heteket távol lenni a gyerekeimtől és ha bármi történne odahaza, akkor pár órán belül a gyerekekkel, családommal tudok lenni. Így némi szervezést követően igent mondtam Mariann hívására és megkezdtem - mind mentálisan, mind fizikálisan - a felkészülést a 240 000 lépés megtételére. Kétszáz-negyvenezer lépés!

Folyamatosan emeltem a - saját örömömre végzett önálló-  gyakorlásaim számát és az intenzitását. Ismét a mindennapjaim részévé vált a meditálás, majd a naplózás és azt éreztem, hogy egyre sűrűbben vagyok a vágyott flow állapotában. Nemcsak ebben, hanem a gyaloglásban is el kellett indulnom, így ezzel párhuzamosan a lépésszámaimat is hétről hétre emeltem, ezzel pedig megállítottam a már hónapok óta szép lassan szaporodó kilóimat, majd el is kezdtem a felkészülés jótékony mellékhatásaként lefaragni azokat. Persze maga a felkészülés nem volt ennyire egyértelműen lélekemelő, hiszen ekkor már egy csaknem 2 éve elhúzódó, elcsigázó, fárasztó és embert próbáló válási procedúrában voltam; egészségügyi kihívásaim lettek, a párkapcsolatom, gyerekeim is napi szinten igényelték (volna) a jelenlétemet, de sokszor csak egy, a válás miatt elcsigázott, fáradt, leharcolt, feszült nőt kaptak a szeretteim. Nem tetszett az a nő, akit magamban láttam, de nem tudtam kihúzni magam az önsajnálatból, ahogy azt korábban bármikor, bármilyen helyzetből pillanatok alatt megtettem…. ezért már úgy vártam az indulás napját, mint éhező egy falat kenyeret.

Nagyjából ezzel a mélyponttal egyszerre érkezett Mariann részéről egy kezdeményezés, ami kizárólag rá vonatkozott, mégsem volt kérdés, hogy mindannyian egyként mögé állunk. Mégpedig, hogy nem csak saját magunkért, hanem egy másik édesanyáért, nőért, sportolóért, végtaghiányos paralimpikonért fogjuk gyűjteni a lépéseket és megpróbáljuk ezeket a lépéseket pénzre váltani, hogy segítsük az olimpiára való felkészülését és kijutását. 

Ő nem más, mint Illés Fanni, aki végig velünk volt képletesen. Mariann az indulásunk előtt egy jókora plakátot készíttetett Fanni képével, és minden nap más vitte Fannit a hátán. 

Én, aki sokszor a szimbóluma mögötte mentem, merítettem erőt a mosolyából, és ott, akkor szégyelltem is el magam, de nagyon. Mit kesergek, miközben én és a szeretteim egészségesek vagyunk, csodálatos gyerekeim vannak, szüleim, párom, akik igazi támaszként állnak mellettem, mögöttem., Imádom a munkámat, tele vagyok tervekkel, vágyakkal, amik megvalósításához van kezem, lábam, egészségem és fantasztikus hátországom.  

Persze az ott lét sem volt egyszerű, minden nap hajnalban csörgött az óra (5 körül, hol később, hol korábban) és a legkülönbözőbb terep- és időjárási viszonyok között mentünk egész nap. Közben a gondolatok nem csitultak, folyamatosan zakatolt a fejem, volt, hogy csendet kívántam, mauna, csend gyakorlat esett jól, megint máskor ventiláltam és volt, hogy a gondolataimat órákon keresztül egy mantrát, ugyanazt a mantrát ismételgetve csitítottam. 

A belső feszültségem napokon keresztül egyre nőtt, frusztrált, hogy annyi időt töltök a semmivel a gyerekeimtől távol, a munkám áll, és a várt, elvárt hatása, eredménye sem jön meg az útnak. Pedig nagyon törekedtem arra, hogy elvárások nélkül érkezzek, csakhogy a hőn áhított változás igénye elvárásokban fogalmazódott meg bennem. 

Hogy mit vártam?! Iránymutatást, új távlatokat, haladási irányt. Ehelyett mit kaptam:  SEMMIT, ürességet, de nem űrt, sokkal inkább tiszta lapot, helyet teremtettem, akkor és ott még nem tudtam, hogy minek, még most sem látom kristálytisztán, de szépen körvonalazódik. A legnagyobb kincset az utolsó napon, egy pöttöm, 4 szerzetes által lakott, több száz növényfajnak otthont adó csodálatosan zöld szigeten, a tenger pici ékszerdobozán, Kosljun szigetén kaptam meg… A kikötőben Assisi Szent Ferenc szobra várt minket, akinek imáját az utunk alatt Mariann többször is elmondta. A szobron egy farkas is látható, aki a bennünk rejlő farkast, dühöt, frusztrációt is szimbolizálja (ez az én megélésem), s ez a kép, ami azóta a háttérképem is, emlékeztet a farkasom folyamatos megzabolázására… 

Most, hetekkel a hazaérkezésemet követően kezdem megérteni ennek az egy hétnek a tanítását és azt gondolom, hogy még hetekig, hónapokig fog táplálni, sokszor észrevétlenül. 

Bízom benne, hogy nem csak engem, túratársaimat, hanem Illés Fannit is emelni fogja ez az út, hiszen érte is mentünk. Emberfeletti erőfeszítések árán készül az olimpiára, a körülményei köszönő viszonyban sincsenek olimpikon társaiéhoz, ellenben a beletett munka szintúgy kemény. Nem kesereg minden hajnalban, napjában többször vízbe csobban, gyermeket nevel, háztartást vezet miközben még az is kérdéses, hogyan jut ki az olimpiára. 

Mi felajánlottuk neki a lépéseinket, ezért szívügyem lett, hogy segítsünk neki együtt, hiszen ki, ha nem mi, a hajnalban kelő, sokszor emberfeletti, megmondani nem tudom honnan eredő erővel rendelkező édesanyák tudjuk megérteni őt?

A gyaloglásunknak már vége, de Fannit a szívünkbe zártuk és a szeptemberi paralimpiáig szorítunk neki. 

A lepéseink pedig továbbra is megvásárolhatók. Tegyél Fanniért te is néhány virtuális lépést velünk, itt és most, ahol éppen most vagy.
10 lépés 500 forint
100 lépés 5 ezer forint
Lépj velünk egy nagyot és utalj lehetőségeidhez mérten. 
Arany Pillangó Alapítvány 
Számla szám: OTP 11749039-20085133
Közlemény: Camino Fanniért

Én 240 848 lépést tettem, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz és az az érzés, hogy ezzel egy másik anyának is segíthetek, az emel fel engem igazán.