Behúzott az algoritmus, avagy Gyermekágyi tornával lettem fejedelmi ezres - Perényi Zsófi története

Van, amikor valami egészen hétköznapi módon lép be az életünkbe, és csak később értjük meg, mekkora szerepe lett benne. Ez a történet egy hosszú útról szól, amelyben a mozgás nemcsak örömforrás volt, hanem kapaszkodó is,  a könnyebb és a kifejezetten nehéz időszakokban egyaránt.

A sport már kisgyermekkorom óta a mindennapjaim része. Iskolában is a tesi volt az egyik kedvenc tantárgyam, csillogó szemekkel vártam, hogy tornadresszbe öltözhessek és kezdetét vehesse az óra. Nos, akár így is lehetett volna, de nem így történt... :D Azok közé tartozom ugyanis, akinek egy életre elvehették volna a kedvét a testmozgástól a Cooper-teszttel, a szekrényugrással, a rúdmászással és az egyéb ínyencségekkel, szerencsére azonban nem így lett – bár igaz ami igaz, volt egy röpke tíz év az életemben, amikor én voltam a megtestesült anti fitnesz klub.

A sporthoz való viszonyomban akkor állt be változás, amikor anyukámmal elkezdtem vízitornára járni. Az egyik órán teljesen ledöbbentem, amikor megdicsért az oktató – korábban ilyet testnevelő tanártól soha nem tapasztaltam (sőt, volt, hogy egy step aerobik órát miattam kellett leállítani... XD). Ez akkora löketet adott, hogy a rendszeres testmozgás berobbant az életembe, elkezdtem edzőterembe járni, komolyabban vettem az úszást, és a tömegsport rendezvények szerelmese lettem – különösen a Balaton-átúszásé.

A Gyerünk, anyukámmal való mély kapcsolatomat a Facebook algoritmusának köszönhetem. Amikor először szembe jött velem a hirdetés, nem igazán foglalkoztam vele, mert „én nem vagyok anyuka, és ez tutira valami tinglitangli alibitorna: hogyan lehet otthon tornázni?”. Ettől függetlenül folyamatosan megjelent a hírfolyamomban, kacsintgattunk egymásra, de csak tisztes távolból. 

Aztán kitört a covid, bezártak a konditermek, így kényszerből elkezdtem itthon tornázni – de még mindig nem GYA-sként, pedig az egyik kedves barátnőm nagyon promózta a programokat. 2020 végén a Mikulás videótár annyira hívogató volt, hogy végre regisztráltam az oldalra (ez volt egyébként az első weboldal, ahova már a férjezett nevemen ☺). Elindítottam Edó tornáját, és onnantól nem volt megállás. A 2021-es Bejgli kihívást két gimis barátnőmmel teljesítettük. Nagyon jó érzés volt, hogy bár távol egymástól, de mégis közösen tornázunk. Az a napi fél óra igazi kikapcsolódás volt akkor, amikor egyre bizonytalanabb lett a világ...

Kezdetben ötös szinten minden programot minimum egyszer megcsináltam, élveztem a tornákat, a pontgyűjtést és az érmeket, izgatottan vártam, hogy száz pontonként milyen szintre ugrok majd. Aztán szépen lassan bekúsztak az egészségi problémák az életembe, több orvosi beavatkozásom is volt. Mindig úgy indultunk el itthonról, hogy hajnalban még gyorsan megcsináltam az aktuális programból a penzumot, majd gyors zuhanyzást követően autóba pattantunk, és irány a kórház.

Ezzel párhuzamosan 2022 őszén kiderült, hogy nekünk csak lombik programmal születhet gyermekünk. Aki volt már hasonló helyzetben, pontosan tudja, hogy milyen kellemetlen, időnként megalázó ez a folyamat, ami fizikálisan és lelkileg is embert próbáló. Minden egyes sikertelen alkalommal úgy éreztem, mintha meghalt volna a lelkem, a fizikai kondíciómat pedig szinte nulláról kellett újra felépítenem. Sokszor kényszerültem „visszalépésre”, és kettes- vagy hármas szintű programok segítségével küzdöttem fel magamat és az állóképességemet újra arra a szintre, amin korábban voltam. Borsódzik a hátam a közhelyektől, de mégis azt kell mondanom: a sportnak, a tornának és a fizikai megterhelésnek (is) köszönhetően sikerült átlendülni a legnehezebb napokon. Természetesen egyedül mindez nem sikerülhetett volna. Nagyon hálás vagyok a férjemnek, többször is előfordult, hogy nagyon fáradt és kedvetlen voltam, de rábeszélt, hogy  csináljam meg a tornát. Megesett, hogy az óra végi planket alig tudtam megtartani, ő pedig odapattant mellém, és velem csinálta – a lelki támogatásáról és a felém irányuló szeretetéről már nem is beszélve <3.

2024 augusztusában végre nem csak covid teszten láttuk meg a két csíkot. Nagyon boldogok voltunk, hogy végre bővül a család, feketeöves GYA-sként pedig alig vártam, hogy elkezdhessem a Trimeszter kismama tornaprogramot. Egy szép nagy haematoma miatt azonban a fókusz hetekig azon volt, hogy ne váljon angyalkává a kisbabánk... Telt-múlt az idő, és végre óvatosan elkezdhettem tornázni, ezzel együtt számolgattam, hogy mikor érhetem el a hőn áhított fejedelmi ezres szintet. Ez az ideális állapot nem tartott sokáig, a sors ugyanis azt kérte, hogy fogjam meg a sörét... Január közepén egy rutin vizsgálat során eltiltottak a mozgástól, amit akkor hatalmas katasztrófaként éltem meg. Két héttel később már ez volt a legkisebb problémám: fenyegető koraszülés lehetősége miatt a teljes utolsó trimesztert kórházban kellett töltenem, megspékelve látogatási tilalommal... Tulajdonképpen a semmiből, egy délután alatt zárult le az életünk addigi fejezete. Korábban arról álmodoztam, hogy majd milyen szép képeket készíttetünk kismama fotózáson, ehelyett a kórház egyik tükör fóliás ajtajánál tudtam csak magamat lefényképezni, hogy megmutassam a hetek óta nem látott szüleimnek és testvéremnek, hogy mekkorát nőtt a pocakom. Ahelyett, hogy a babaszobát szépítettem és a kis ruhácskákat hajtogattam, a férjemmel szerveztünk titkos találkát a kórház mentőbejáratához, hogy egy kicsit fel tudjuk tölteni a szeretet tankunkat. Rapid randijaink ezen kívül azért is voltak fontosak, hogy legyen tiszta ruhám és valami fogamra való, diéta kompatibilis ételem (hello, GDM!). Ebben a traumatizáló időszakban nagy segítség volt számomra az Anyastart szülésfelkészítő tanfolyam, amivel ilyen nehezített körülmények között is születendő kislánykánkra és az előttünk álló időszakra tudtam hangolódni. Jól esett bedugni a fülhallgatót, kizárni a külvilágot, és magamba szívni a tudást. Izgatottan vártam, hogy az adott videó végén ki és milyen útravalót ad majd nekem. A "kötelező" apás anyagokon kívül is volt olyan tartalom, amit meg tudtam mutatni a férjemnek, ezek neki is sokat segítettek.

A szülésfelkészítő videók végén nem kértem a pontokat, mert nem szerettem volna, ha a kórházi ágyon fekve leszek fejedelmi ezres, így ez a GYA-s pályafutásom jelentős mérföldköve a Gyermekágyi torna tanfolyamon ért el. Korábban azt terveztem, hogy legyen keretes a „vers”, és Edó órájával váljak azzá, de így lett kerek az én GYA-s történetem: ifjú feleségként kezdtem, és friss anyukaként értem el ezt a régóta dédelgetett célt. Kicsit fura volt, hogy nem tornaruhában, hanem farmerben lettem ennek az elit klubnak a tagja, de ez semmit sem vont le ennek értékéből. Büszke voltam (és vagyok) magamra és arra a teljesítményre, amit a hosszú évek alatt elértem. A mozgás fontossága és szeretete az egyik dolog, amit mindenképpen szeretnék átadni kislányomnak is. Ehhez meg is tettem az első lépéseket: négy alkalommal csináltuk meg a Kismackó Baba-Mama tornát. Nagyon élvezte, hatalmasakat kacagott, amikor meghallotta Pölös Zsófi hangját ☺

Jó multis munkavállalóként tudom, hogy nincs beszámoló számok nélkül, így íme néhány adat a már több, mint öt éves GYA pályafutásomról:

• 1232 alkalommal jobb kezem a bal vállamon, bal kezem a jobb vállamon

• 36+ napnyi teljes edzésidő

• 1 nyugdíjazott sportcipő

• 2 elszakadt gumiszalag és 2 tönkrement miniband (de hamarosan lesz az 3 is)

• 1 teljesen leamortizálódott tornaszőnyeg, amelyet hamarosan követ az utódja

• 1 össszeszottyosodott pöttyös labda

És hogy mit kívánok magamnak a kétezer pont eléréséig? Azon kívül, hogy újra végigtornázzam az összes ötös szintű programot, leginkább arra vágyom, hogy teljes egészében végig tudjam csinálni a Trimeszter programot és legyen alkalmam megismételni a Gyermekágyi torna tanfolyamot is. Mert akkor ez azt jelenti, hogy mielőbb újra bekopogtatott hozzánk a gólya <3

Az ilyen utak nem csak az eredményekről szólnak, hanem minden egyes napról, amikor újra és újra folytatod. Mert a kitartás nem mindig látványos, mégis ebből épül fel az az erő, amire a legnehezebb helyzetekben is támaszkodhatsz.